A magyar nyelvű bányászati szaknyelvről és a bányászok önkéntes biztosításáról

Idézetek a Bányászati Levelekből

/ Pesti Hírlap 1857. augusztus 11/ 13/ 14./

 „Veszedelmes s nem a magyar embernek való foglalatosság ?”

 „ Mi nekünk magyar bányászoknak …. kötelességünk a magyar sajtó útján terjeszteni bányászatunk ismertetését, már csak azért is, hogy azok, kik  - a magyar irodalom pártolása tekintetében főképpen magyar lapokat tartanak - , hazafias törekvésük következtében ne legyenek kénytelenek tovább s oly sötétben maradni ezen nagy jelentőségű, de még sokkal nagyobb jövőjű hazai iparág körülményeire nézve, mint eddig, de kötelességünk a magyar sajtót használni még azért is, hogy lassankint meghonosítsuk bányászati műszavainkat, melyeknek nagy része még mindeddig a magyar bányászatok között is alig ismeretes”.

Mindjárt ezután az a kérdés merül fel, hogy szolgál-e bányászatunk története olyan tanúságokkal, amelyek most /1857/ a jelen viszonyok között is használhatók.

A válasz igenlő, s az első példa a bányatársulatoké.

Hiszen ezek történetéből tanulhatjuk meg leginkább „mily roppant eredményeket vívhat ki gyenge erők szövetkezése”. Ha meggondoljuk „hányszor állott bányászatunk a megsemmisülés küszöbén” s milyen „fölszámíthatatlan nehézségekkel kellett régente a bányászainknak küzdeni”, de fejletlen technikai eszközök birtokában és hogy mi minden ellenére mégis mennyit értek el, akkor „lehetetlen meg nem győződnünk, hogy azon eszköz, mely ily fényes sikerre segíté bányaiparosainkat, valójában olyan eszköz, mely alkalmazása más körülmények között is csak üdvöst, csak nagyszerűt teremthet.

……  A bányarészek példája mellett ott a másik is, a bányamunkásoké, akik már évszázadokkal előbb létrehozták „segély pénztárukat” – a  Bruderlade -t.

„Csak mi, kik naponként látjuk munkahelyén  bányászunkat  verejtékezni, tudhatjuk eléggé méltányolni e pálya fáradtságait,valamint tudjuk azt is, mily szűkre van szabva legtöbbnyire a szegény bányász keresetének mértéke”.

E helyzetben „józan eszű bányászaink” már régen próbáltak magukon segíteni: „ biztosították jövőjüket minden, akár betegség, akár szerencsétlenség, akár öregség által bekövetkezhető eshetőségre”.

… Egyedül azáltal, hogy minden megkeresett forintból 2 krajczárral hozzájárultak a segélypénztárhoz.

És  e parányi betétek milyen bámulatos eredményt szültek ! Betegség esetében nemcsak az  „orvosság és az orvosi ápolás költségét fedeztetnek a pénztárbúl, hanem a beteg rendes napidíjjal is láttatik, hogy a családfő betegsége  miatt hiányt ne szenvedjen az egész család, ha a munkás valamely szerencsétlenség, vagy pedig aggkora következtében dolgozni nem képes, e pénztártól meghatározott napidíjat kap halálig, s halála után özvegye és gyermekei aránylagosan annyit, hogy legalább a legnagyobb szükségtől meg vannak mentve”.….. Sőt a  selmeczi segélypénztárból, mely hosszas idő folytán több ezrekre menő tőkére növekedett, s folytonosan gyarapodik, nyerte selmeczi bányamunkásaink nagyobb része a kölcsönt házvételre, vagy földek szerzésére, az ily kölcsön lefizetésén 2-3 forintjával havonként két nemzedék is fáradozik.  „E jótétemény jelentőségét csak az ítélheti meg, aki tudja , mily édes saját födelünk alatt pihenni …”.

 Kép forrása: http://www.ipariorokseg.hu/tarlatvezetes/banyaszati_gyujtemeny/html/tarlat/05.html

Kosáry Domokos: Péch Antal élete 

137. 129-137. p.

1848.márciusában vagyunk. A francia forradalom után. A bécsi és pesti forradalom küszöbén.

A nagy történelmi fordulónál, mely a Péch-féle polgárfiúk előtt a jövő kapuját nyitotta meg.

Ezek, ott álltak szerényen, a polgári-nemzeti átalakulás polgárosult nemesi vezetői mögött, akik megértették az idők hatalmasan intő szavát és egyben követték az önálló nemzetállam vonzó ígéretét.

De a legellenzékibb, legpolgáriasultabb  nemesnek is volt, amit elveszítsen. Ha más nem, ha  birtoka, anyagi érdeke nem, akkor kiváltságos helyzete. Még akkor is, ha őszintén kész volt erről lemondani. Mindez a feudális uralkodó osztályhoz, annak hagyományaihoz fűzte őt, s főleg a reménye, hogy a volt nemesség vezető szerepet vihet továbbra is.

A nem-nemesek külön elszánás, áldozatvállalás, bonyolult belső átalakulás nélkül, úgy léptek át a korszakhatáron, mint aki azt reméli, hogy végre valóban a sajátjába jut, s talán hazaérkezik.

Nincs tudomásunk arról, hogy Péch már a forradalom előtt állást foglalt-e a további csehországi tervekkel kapcsolatban. …. Nem nehéz azonban elképzelnünk, hogy egy hozzá hasonló fiatal szakember miként érezhette magát messzi idegenben, a kincstári szolgálat hálójában, midőn 1848. tavaszán a nagy fordulat végbe ment. Azután, hogy Magyarország pénzügyi, s így bányászati tekintetben is önálló kormányzatot kapott, Péch végül hazatérhetett. De nem egykönnyen és nem egyhamar.

…… Hazatérése felsőbb rendelkezésre történt, de úgy, hogy ő maga is mindent megtett ennek érdekében. Igaz fegyelmezetten folytatta a munkáját Joachaimstahalban

 Közben azonban várta az indulás pillanatát. S végül csakugyan elérte őt az ottani főbányahivatal   1848. május 12-én kelt irata, mely a legutóbbi , május 4-én beadott kérelmére a bécsi Központi Bányaigazgatás május 6-i rendeletére hivatkozva arra utasította, hogy május 18-ig fejezze be a csehországi munkáját, s haladéktalanul térjen vissza hazájába.

Péch Antal június 13-án érkezett Selmecre, s másnap jelentkezett a főbányagrófi hivatalnál, egyben kérve, hogy a csehországi elmaradt illetményét folyósítsák számára… A kérelmét hosszú és bürokratikus eljárásban utasították el, 1850-ig nem fizették ki.

Ennek oka elsődlegesen az volt, hogy mire Péch Selmecre érkezett mélyreható változások mentek végbe a hazai bányászat szervezetében, irányításában. Azelőtt, századok óta , ténylegesen a bécsi udvari kamara  volt a , és külön az erdélyi bányászat legfőbb irányítója.  E vonatkozásban a közvetlenül érdekelt magyar udvari kamara hatásköre is meglehetősen névlegesnek bizonyult.

1848 tavaszán, az ország pénzügyi és bányászati igazgatását a magyar pénzügyminisztérium vette át. Ez kapta a magyar udvari kamara  feladatköréből a só-, vám- , és postajövedelmek, a kincstári birtokok, az egész bányászat, a közadók, és az országos pénztár ügyét.

Hatásköre kiterjedt Erdélyre is,amely addig külön kormányzat alá tartozott.  A megnövekedett hatáskörű , központi irányítást ellátó minisztérium élére Kossuth Lajos került.

1848. április 9-én érkezett meg Selmecbányára az a rendelet, melyben Batthyany miniszterelnök közölte, hogy ezentúl a bányakerület a felelős magyar minisztérium alá tartozik.

A selmeci főbányagróf Ritterstein április 13-án magyar nyelvű üdvözlő irattal válaszolt: ők „hazafias indulatoktól lelkesedetten vették a rendelkezést, és hűségükről biztosítják a miniszterelnököt”

 A selmeci bányagrófság a felelős minisztérium megalakulásától az 1849 elején bekövetkezett császári katonai megszállás idejét leszámítva egészen a  cári csapatok bevonulásig  a magyar kormányt szolgálta „ sürgősen, legnagyobb erővel vert arany-, ezüst-, és rézpénzeket nemcsak Budára szállította, de eljutatta azokat Debrecenbe is”, s kivették részüket az ágyú-és fegyvergyártásból  is.

 A forradalmi események ismét előtérbe helyezték a magyarnak, mint hivatalos nyelvnek az ügyét is.

Ez a kérdés Selmecen nem minden nehézség nélküli volt. Az ottani bányatisztek német hivatalos nyelvhez szoktak. A magyar udvari kamara 1848. március 18-án – tehát még a minisztérium megalakulása előtt – rendeletet adott ki a magyar hivatalos nyelv bevezetéséről a kamarai igazgatásban.

A főkamaragrófi hivatal március 23-i ülésén azzal vette tudomásul ezt a rendelkezést, hogy mivel „egyes ülnökök a magyar nyelvben nem járatosak” fordítók rendeltek melléjük.

…. A magyar hivatalos nyelv legújabb kutatói szerint „súlyos nehézséget jelentett az egész pénzügyigazgatásban”. Kossuth eleinte ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar nyelvet az egész igazgatásban bevezessék. De, azon hírekre, hogy a délvidéken ez maga ellen fordítja a tisztviselők egy részét, átmeneti engedményekre kényszerült.

 A selmeci bányakerület is mutatkoztak nehézségek, de nem ilyen jellegűek. A besztercebányai kamara, a körmöci bányahivatal, és pénzverő, a szélaknai bányahivatal, a siglisbergi számadó hivatal, stb. Selmecre befutó jelentései mind örömmel nyugtázták a változást, bár aligha a magyar nyelv, mint nyelv miatt, hiszen mindjárt hozzátették, hogy a kezdet nehézségei miatt halasztást kérnek. A pénzügyminisztérium hozzá is járult, hogy amíg a technikai kifejezések pontos magyar megfelelőit meg nem állapítják, például a számvevőségi könyveket németül vezessék.

A valóságban, mint a korabeli aktákból kiderül a selmeci bányahivatal  ügyvitele egyelőre folytatódott a német nyelvű maradt, csak magasabb szinten, a főbányagrófi hivatalban és a minisztériummal való érintkezésben tértek át a máris a magyarra.

A magyar hivatalos nyelv bevezetése e területen nyilvánvalóan nem pusztán egyéni nyelvtudástól, hanem részben attól is függött, sikerül-e sürgősen magyar bányászati szaknyelvet teremteni.

Erre akkor, 1848. tavaszán, a március 18-i rendelet nyomán, a Hetilap  hasábjain figyelmeztette a közvéleményt az ifjú Szabó József, felsőbányai „ideiglenes” kémlész ( Probirer ), a hazai geológiánk eljövendő kiválósága..

A nagy reménység –írja- végre valóra vált.

Eddig a fiatalok, alighogy kiszabadultak „a latin nyelv bilincsei alól” , ha a „ természettanokhoz” érezve hivatást bányászati pályára léptek, „kényteleníttettek egy más, idegen nyelv, a német igája alá vetni magukat”. Most új helyzet állt elő. „ El van már határozva, hogy a kincstári ügyek magyar nyelven vitessenek, s így kell, hogy a bányászatnak is mind gyakorlatban, mind pedig, hogy a bányászati akadémia is megmagyarosítassék”. Ehhez azonban feltétlenül szükséges, „hogy minél előbb alkotassék a magyar bányászati nyelv”.  A Tudományos Akadémia vezetése alatt, Pesten, bizottságot kellene létre hozni –írta, egy  illusztrált „ gyakorlati bányász szótár” létrehozása céljából…

                                                       Kosáry Domokos : Péch Antal élete kézirat I. / 30- 31.illetve 37-40. p./

A bányászati akadémia előzményei

A 18. században vált Selmecbánya Magyarország, sőt a Habsburg Monarchia bányász szakképző intézményének helyszínévé.  1735-ben III. Károly bányatisztképző iskolát állított fel Selmecen, a csehországi Joachimsthalban működő, egyébként nem hosszú életű, hasonló intézmény mintájára. Ez még nem volt főiskola, de egy lépéssel feljebb vitt a tudományos magyarázatot nélkülöző ( és azt nem egyszer babonával pótló ) pusztán empirikus gyakorlat szintjénél, amelyet eddig egy-egy tapasztalt bányamester oldalán sajátítottak el a kezdő fiatalok.

Az iskolát egy ideig Mikoviny Sámuel vezette, aki a hazai térképészet és vízépítészet jeles úttörői  közt tart számon tudománytörténetünk. Az ő növendékei közül került ki Hell József Károly is.

Mindez azonban nem bizonyult elégnek. A gazdag telérek nagyrészt kimerültek. A szegényebb ércek feldolgozásához viszont, úgy, hogy kifizetődjék fejlettebb, tudományosan megalapozott   módszerekre  volt szükség, főleg a kohászat és a kémia területén. Ilyen módszereket azonban csak felsőfokú szakképzés útján lehetett tanulni. E szükséglet nemcsak helyi, vagy akár magyarországi szinten jelentkezett. Az udvari kamara az egész Habsburg Monarchia számára akart bányamérnököket képezni.

Taddeus Peithner, a csehországi legfelső pénzverő-és bányahivatal tisztviselője először arra készített javaslatot, hogy Prágában állítsanak fel egy négy éves főiskolát. Az udvar azon meggondolásból döntött mégis Selmecbánya mellett, hogy ennek jól felszerelt, régi bányászata megfelelőbben biztosítja a gyakorlati képzéshez feltételeket. Így került sor a bányász-iskola továbbfejlesztésére, és a főiskolai szintű bányamérnök-képzés megszervezésére 1763- 1770 között.

Tudós vélemények a bányászati akadémiáról

A legelőbb felépített három tanszék, ismert szakembereivel, már a fennállása első évtizedébe nemzetközi hírnevet szerzett az akadémiának. Hozzájárult ehhez, hogy Born Ignác, az erdélyi születésű természettudós és jelentős befolyással bíró udvari tanácsos 1786-ban itt, a Selmecen illetve a  közeli Szklenón mutattat be  külföldi szakértőknek azt az új amalgámozási eljárást, amelyet Rupprecht akadémiai  közreműködésével első ízben vezetett be Európában. Ennek segítségével az aranyat és ezüstöt az ércektől minden más reagens alkalmazása nélkül, higannyal vonták ki, amelyet elpárologtatva és lecsapva újból felhasználtak…. A találkozó alkalmából Born, Rupprecht és Poda kezdeményezésére itt é ekkor alakult meg német, orosz, svéd, sőt spanyol-amerikai résztvevőkkel az első nemzetközi bányászati tudományos társulat / Societät Bergbau –Kunde / amely Bergbau Kunde címen folyóiratot is indított. Innen érthető , hogy a selmeci akadémiát, elsősorban laboratóriumi, kísérleti munkája miatt, már 1794-ben követendő példaként a francia konvent azon ülésén, amely az új technika főiskola,

( a későbbi Ecole Politechnique ) felállításának kérdését tárgyalta.

 Akadtak persze bíráló hangok is. A század végén Esmark dán mineralógus hiányosnak találta az ásványtani gyűjteményt és saját szakmája ismeretét. A berlini természettudományos egyesület egyik tagja, gr. Sternberg viszont 1807-ben igen kedvező véleménnyel távozott. „Egyike az állam javát szolgáló, nagy jótéteményeknek – írta -, ha ennyi , a bányászati tudományok művelésére készülő fiatalember képzéséről oly célszerűen gondoskodnak mint itt, ahol rendelkezésükre bocsátanak minden segédeszközt, és ahol megfelelően kiválasztott tanárok az ismeretek gyakorlati részét is megvilágítják”  A következő évtizedben Becker freibergi bányafelügyelő, kissé talán vetélytárs , de hozzáértő, éles szemével már kevésbé találta kedvezőnek a benyomásait.

Rá hivatkozott pár év múlva Beudant francia minerológus is, aki 1818-ban, magyarországi  tanulmányútja alkalmából fordult meg Selemecen. Elsősorban ásványi kincsek érdekelték, de az akadémiáról is nyilatkozott. Beszámolója szerint alig várta, hogy megpillanthassa e híres bányavidéket, Jacquin és Delius városát és iskoláját, mely „születésétől fogva jogos hírévre tett szert egész Európában”. Hiszen „ a tudományokkal foglalkozóknak nyújtott ösztönzések , a tehetséges tanárok , a jelentős újítások nagy számban vonzották ide  mindenfelől növendékeket, meg a jeles tudósokat”.

Most azonban e „múló fényességnek” csak kevés nyoma található.

Főleg  azért, mert az udvari kamara csak a pénzügyekkel törődik, a tudományt alárendelt jelentőségűnek tekinti. A tanszékeket nem tudós specialistákra bízza, hanem olyan bányatisztekre, akik  csak mellékesen foglalkoznak tanítással, ahogy idejük engedi. ……

A bírálat, amelyre idehaza sokan felszisszentek és válaszokat fogalmaztak, lehetett néhol túlzó és elfogult. Kétségtelen azonban, hogy valóban meglévő hiányosságokat is szóvá tett - gondoljunk például egyes tanszékek betöltetlenségére. Úgy látszik, az első félévszázad végén az iskola valóban hanyatlás jeleit mutatta.

De nem sokáig.

Paget 1835-ben ismét erősen hangsúlyozza az akadémia előnyeit, ahol mintegy két száz hallgató részesül ingyenes felsőoktatásban, sőt részint ösztöndíjban is. A tanárok igen kedvező képet adnak az iskola állapotáról és a növendékek szorgalmáról. A diákoknak jó könyvtár áll rendelkezésre, ahol a tantárgyak témaköréből minden fontosabb  új mű megtalálható és ahová jelentős számban érkeznek francia  és német folyóiratok.

Néhány év múlva a berlini Bergwerksfreund c. folyóirat  arról írt, hogy a selmeci akadémia híre „külföldön is  elterjedt, amit a nagy külföldi kereslet is bizonyít olyanok iránt, akik itt végezték bányászati tanulmányaikat”.

Város a bányák felett /kézirat 21-79 .p./ II. fejezet

A selmeci akadémia

1835-ben John Paget angol utazó meglátogatta Magyarország „bányász-fővárosát”, hasonló jelekre figyelt föl, amikor az Ipoly felől lassan a város közelébe ért. „Zúzott salakból készült utak, részeg bányászok, mosóházak, kohók, a zúzómalmok nehéz dübörgése: mindez azt jelezte, hol vagyunk. Magát a várost egy régi, erős kapun át értük el, amely hosszú, meredek utcára nyílik. Ez valaha nyilvánvalóan keskeny hegyi patak medre volt. Úgy a hegyfalak közé szorul, hogy alig van hely egy-egy sor házra két oldalán. Utasunk a kocsiról leszállva, gyalog és látszólag kissé kedvetlenül kaptatott fölfelé az utca egyeletlen kövezetén. Midőn végre felért, megragadó látvány tárult elé. A hegyek alkotta, hatalmas amfiteátrum előterében a város templomai , és más, nagyobb épületei álltak.

Körben, a hegyoldalak pedig a „bányászok fehér házikói fedték, kikandikálva a zöld lombok közül, melyek szinte elborítják őket”.

Még magasabbról, a négyszögletű őrtorony tetejéről, e  sok kis ház olyan volt, mint megannyi, lejtőn függő fecskefészek. Itt egy várfal bukkant elő, amott meg egy modern kohó, magas tetővel. S messzi a Kálváriadomb mögött, hegyek meredtek mindenfelől.

„ A városban víg, pezsgő élet mutatkozik,…… nyalka bányász öltözetű egyetemiek mozognak fel s alá tréfálkozva” kezdi a benyomásait újabb hét év múlva, 1842-ben egy szombati délután Berecz Károly, az ifjú , huszonegyéves jogász-és írójelölt, aki már össze is barátkozott a kortársaival , az akadémia hallgatóival, és este az „egyetemi kávéházban” beszélgetett  velük lelkesen. A bányászati akadémia , írja, nyelvében és szokásaiban olyanféle, mint egy német egyetem. De ez akkor, az 1840-es években az ifjú szerző láthatólag nem minden vonatkozásban tartja helytelennek. A hallgatók szemében, folytatja „ minden nemes s magasztos iránt lángoló , szabad szellem tükröződik”. Egymással „ felette barátságosak”, és „társalgásaikban  eleven, ép s finom simaság mutatkozik melly ( sic),  mely a városka míveltebb társas köreiben is tónt ad. Külsejükön szilárd határozottság és nemes önbizalom tűnik elő”.

E jellemzést hajlandóak volnánk néhány realisztikusabb megjegyzéssel kiigazítani, vagy épp mint naiv lelkesedést félretolni, ha a benne rejlő, önkéntelen összehasonlítás miatt nem volna mégis érdekes.

Péch Antal 1838-ban érkezett Nagyváradról

A táj és a helyi társadalom objektíve egyazon valóságát nyilvánvalóan mégsem egészen ugyanolyan benyomások között szemlélte,  ez a tizenhat éves diákfiú, mint a világlátott  külföldi utazó, vagy akár az öntudatos, ifjú hazai pennaforgató, aki megszokta már, hogy a nevét nyomtatásba lássa. Nem szólva arról, hogy az utazók hamar búcsút mondanak, emlékeikkel, jegyzetfüzeteikkel, a tavaszi napsütést és mosolygó lombokat őrző, biedermeyer életképeikkel.

A diák azonban ott marad, szegényes szobájában, a jelen és a jövő szorongató gondjai között. A bányamunkás ott marad, nem színes dekoratív mellékalakként, zászlóval a kezében, hanem könyörtelen, keserves munkában, téli hajnalokon, aknák fekete mélyén, amely sötétebb mint a nyomor, a tudatlanság és a babona, amelyre a fennálló világ ítélte őt. A sok kis ház ott marad, nem mint megannyi derűs fecskefészek, hanem mint szegény és eldurvult életek karámja, korán hanyatló testeké, amelyek hamar befutják a munka, kevés öröm, több éhezés, betegség és végül a halál állomásait. A város ott marad , süvöltő jeges szelekben, huzatos házaival, amelyek egyre kevesebbet nyújtanak. A belőlük nyerhető, mind gyengébb minőségű ércet egyre fejlettebb technikával tudja csak hasznosítani a bányatiszt és a bányamérnök.

 Selmec a magyar városok közt

 Árpád kor óta szabad királyi város, rangja még a 19. században is jelentős. Azok a városok, amelyek í középkorban mint bányászati és kereskedelmi központok virultak kevés kivétellel megtorpantak a késői feudalizmusban. A 16-18. századi jelentőségük inkább a török hódoltság következménye volt : az ország középső részén lévő városokat elsöpörte a háború. A 18. század végi intenzív és erőteljes újjá építés a városok sorában hátrasorolta ezeket , nem így Selmecbányát, mely 1798-ban is a legjelentősebb szabad királyi városok között volt. Schwartner  statisztikája szerint . Az öt  legnépesebb – 20 ezer főnél nagyobb lélekszámú város : Pozsony, Pest, Buda, Debrecen és Selmec. ( Ez utóbbihoz viszont hozzászámolták a városközponttól távoli külvárosokat, településrészeket, melyek hol együtt, hol külön szerepelnek a leíratokban. ( Hodrus, Szélakna ) 1785.ben a 18 800 lélekszámú Selmec a szomszédos Bélabányával együtt érte el a 20 400 lakost, ahol 1914 ház volt. Ezzel megelőzte Pestet: 20 ezer lakos 1883 ház, sőt a nála nagyobb Pozsonyban is csak 1338 ház volt.  12, 6 ezer lakó , Kassán 7,5 ezer.
Igaz viszont, hogy Selmecbánya tovább nem növekedett: 1839-ben, Péch Antal diákkorában már az összes külvárosát is hozzászámolva csak 16, 5 ezer lakója volt Fényes Elek statisztikája szerint.

Népessége eddigre elmaradt olyan népes mezővárosok mögött, mint a Nagyvárad, Péch szülővárosa.

Mégis jelentős város volt, ebbe szerepet játszott az, hogy a kincstári bányászat egyik meghatározó központja volt, hogy meghatározó szerepe volt a bányászati szak-és felsőoktatásban.

 A Garam vidéki bányászat

Középkori eredetű hét bányaváros: Bakabánya / Pukanec / Bélabánya / eredetileg Fehérbánya / Besztercebánya, ahol az Óhegy és Úrvölgy között a 14. századtól európai méretekben is jelentős rézbánya m, ami működött. Itt volt a 15-16. században a Thurzó-Fugger vállalkozás központja. Körmöcbánya amiről főként régi aranybányái és a ma is létező pénzverdék jutnak eszünkbe. Ide tartozott Újbánya / Königsberg / és Libetbánya is . Az un. alsó-magyarországi bányavárosok meghatározó városa Selmecbánya. Az elnevezés a török hódoltság idején vált általánossá, mikor is nem Pestbuda, hanem Pozsony, illetve Bécs felől nézték a  Habsburg uralom alá került, megmaradt országrészeket. Az ide tartozó kincstári bányák az udvari kamara, illetve közvetlenül az alsó-magyarországi főkamaragróf irányítása alá kerültek. Hivatalának székhelye Selmecbányán ma a szlovák bányászati múzeumnak ad helyet. Ez időben még a 13. századtól működő magánbányászat is jelentős volt Selmecen. Ám a 17.századra kis tőkeerejű, kevés szakembert foglalkozató magánvállalkozások ideje lejárt: nem tudtak megbirkózni az egyre mélyülő bányák víztelenítésével. A bányavállalkozók előbb társulásokat hoztak létre, ám ez sem volt megoldás. A bányák zöme került viszonylag rövid idő alatt kincstári kezelésbe.

Hírünk külföldön

Selmecbányán, közelebbről Szélaknán 300 létrafokon  szállt le a bányába, ahol megcsodálta a 8 méter átmérőjű vízikereket, mely a vizet a mélyszintről az altáró szintjére emelte. A legjelentősebb fejlesztések a vízkiemeléshez kapcsolódtak. Korábban lovakkal,  vagy emberekkel hajtott szivattyúk helyett 12 évvel az angliai megjelenése után 1724-ben üzembe helyezték az első tűzgépet ( gőzgépet ) Magyar Királyság területén.  A  terveket az angol Isac Potter és az osztrák Fischer von Erlach . 1734-től több gép is működött. Jelenős eredményeket ért el bányák két  főgépmestere: Hell Máté Kornél és fia Hell József Károly – levegő-gép Ez utóbbi  alkalmazott először vízoszlopos hajtógépet a himbás bányaszivattyú mozgatására. 1753-ban pedig a bányákban először használtak sűrített levegőt. Radikális fejlődést jelentett a város környéki mesterséges bányatavak világviszonylatban is egyedülálló rendszerének kiépítése. A Mikoviny Sámuel nevéhez köthető tavak – a közlekedő edények törvénye szerint  működtek, működtették az Hellek és az Erlach  nevéhez köthető vízkiemelő berendezéseket. Eredeti konstrukciók voltak  : vízfelületük többnyire kicsi, vannak csatornával összekötöttek, s vannak olyanok, melyeket közvetlenül az aknákba kötöttek be. A szivattyúzás magassága : 48-133 méter volt, a  meghajtó víz mennyisége : 700- 2295 m³, míg a szivattyúzott víz mennyisége  60- 1358m³ volt.

 A selmeci akadémia tannyelve

A magyar diák ha itt diplomát akart szerezni akkor a latin nyelvű hazai államigazgatási nyelvtől elszakadva egy külön, sajátos nyelvjárású német világgal kellett megismerkednie. Közelebbről nézve ez a világ is három nyelvű volt. Az akadémia német tannyelvével, a nemzetiségben heterogén hallgatók nyelvhasználatával, az udvari kamara német hivatalos nyelvhasználatával, német, magyar és részben szlovák bányatisztek nyelvével és a nagyrészt szlovák bányamunkások nyelvével. Mindennek helyszíne egy magyar szabad királyi bányaváros volt, ahol a társalgás nyelve német, szlovák etnikai környezetben.

Péch Antal élete végén egykori évfolyamtársára,  Zsigmondy Vilmosra emlékezve így írt erről:

„ Nemcsak a magyarországi és osztrák birodalmi tanulók, hanem a külföldiek is hallgatták az előadásokat, mert a akadémia tannyelve német lévén és a tanulók szokásai megegyezvén a német akadémiákon dívókkal , egészen úgy tekinthették magukat, mintha Németországban lettek volna”.

A század végére a német helyét a magyar vette át. Mind az iskola, mind az bányaigazgatás nyelve magyar lett, s a városban lakók társalgási nyelve is.

A német oktatási nyelv sok tanulónak okozott nehézséget: bár Péch Antal temesvári származású lévén ne tartozott közéjük. 1839-ben első évfolyamában 121 hallgató közül 69 volt „magyar” . Többségük azonban ezek közül is beszélt németül. Péch ugyanakkor sajnálatosnak , hogy a  magyarra való tannyelv váltás után lecsökkent az érdeklődés az akadémia iránt. „ Akkor idegen nyelven kellett tanulni a hiányosan felszerelt tanintézetben a bányászat gyakorlásához szükséges tudományokat négy évig. Most magyarul, jó felszereléssel, csak három évig. Mégis egyre kevesebb, évente tíznél alig több a jelentkező.”

A magyar diáknak egykor az iskola német jellege tűnt fel leginkább. Az utókornak a hallgatóság heterogén nemzetiségű összetétele.

1770-1870-ig összesen 5256 hallgató végzett Selmecen a centenárium alkalmából összeállított jegyzékben Péch a 2820, sorszámú. A diákok közül 2958 származott a magyar királyság, illetve Erdély területéről. 2298 pedig „ külhoni” volt, többségükben a Monarchia kül3248önböző országaiból.

Az 1846-os reformig összesen 3248 hallgató végzett itt: 1543 / 47, 5 % / az akkori Magyarországról, Erdélyt 285 / 8,8% / Horváth-Szlavóniát 8 / 0,2% / Fiumét 1 / 0, 03 % / képviselte. Vagyis mindent összevetve a „ magyar korona országait „ mindösszesen 1837 fő képviselte, ez a teljes hallgatói létszámnak az 56,6 %-a. Ugyanakkor nehéz volna – és valószínűleg akkor is nehéz volt – eldönteni ki számított magyarnak. Mivel  nemzetiségiek igen egyenlőtlenül helyezkedtek el a társadalmi ranglétrán, a német nyelvűek aránya magasabb volt itt mint az ország össznépességében.

 Az 1411 „ külhoni” hallgató közül a legtöbb a Monarchia országaiból származott  -ők a bécsi udvar nézőpontja szerint nem voltak külhoniak.  Ausztria 777 , e tételen belül Tirol 140, Stájerország 99 diákkal szerepel  listán. Cseh-és Morvaország 470 növendék. A Monarchia keleti tartományaiból is jöttek: Galícia 109, Bukovina 11, a balkáni tartományok összesen 43 fő.

A „ valódi” külhoni küldő államok : német fejedelemségek, Svájc, Velence, Szerbia, Lengyelország, Oroszország, Moldva .

 Hallgatók, diákszokások

Magyarországon a német egyetemeken szokásos Burchenschaft –mozgalom csak Selmecbányán vert gyökeret.Az iskolai szokások szorgos búvárai megállapították, hogy a huszas évek  elején/ 19. század/

Ausztriából idekerülő diákok vitték ebben a kezdeményező szerepet. Julius von Helms , a tiroli Anton Pachler  és a bécsi rendőrség szeme elől eltűnni akaró Karl Stegmayer  alapította a selmeci „német társaságot”. Pajkos, merész, „flott”fellépésük hamar követésre talált és meglehetősen felforgatta az addig szigorúan kordában tartott  selmeci diákéletet. A rendőrség próbált fellépni ellenük, és jelvényüket, a Ziegenhainer néven ismert faragott botot ahol érte, elkobozta. Megítélésük szerint a Burchenschaft –mozgalom mint a német ifjak „ felforgató” nemzeti törekvéseinek képviselője elsősorban politikai szervezetnek minősült. Gyakorlatilag azonban , legalábbis ez a selmeci hajtás nem igen volt több, mint kifele zárt, belül összetartó diák-közösség, amely hagyományos szokások szerint rendezte be és élte saját,elég színes, de kissé öncélú életét. A testületi szellem ébrentartása, olykor a szegényebb diákok támogatása mellett főben abban merült ki a funkciója, hogy közös mulatozásokat, ivászatokat rendezett. A mulatási nap / Schachttag / késő délutánján a kék szalagot viselő ivászati bizottság / Saufcommissarium / a szélaknai kapun túl fekvő, Der neue Schacht nevű kocsmába invitálta a diákokat. Itt megjelent az egész tisztikar : az elnök, a praeses , aki főleg az ivászat menetét szabályozta, azután a Fuchs major , vagyis az első évesek, a gólyák vezére,  a cantus  praeses, vagyis az énekmester, aki a német diákdalokat intonálta, s végül a Fuhrwerkek, akiknek a végleg elázottak hazaszállításáról kellett gondoskodni. A Burchenschaftnak utólag a szemére hányhatjuk, hogy virtusnak képzelte el a féktelen dorbézolást, meg hogy a kívülálló „filiszterekkel”szemben nem egyszer hivalkodóan viselkedett. Ez azonban mi sem változtat nagy hatásán és azon a tényen, hogy hosszú időn át az akadémia teljes hallgatóságát összefogta.

Pontosabban szólva: a szervezet német jellegétől és öncélú szabadosság eszményétől már ekkor kezdtek elkülönülni, egyelőre a közös testületen belül más, előbb magyar, majd valamivel utóbb „szláv”, vagyis főként szlovák polgári tendenciák. Mindkét esetben szűkebb baráti körből kinőtt olvasó-egyletekkel találkozunk, könyvtárral, irodalmi és nyelvművelő ambíciókkal, amelyek a városi polgárság és az evangélikus líceum diákjai, tanárai között, már korábban visszhangra leltek. / I. 71-72. p.

 A nagyrészt akadémiai hallgatókból álló selmecbányai Magyar Olvasó Társulat 1832-től működött. Egyik fő szervezője  és titkára Kovács Lajos volt, aki 1831-ben került Selmecre,  mint hallgató. Tagjai közé tartozott az ifjú Beniczky Lajos is, aki ugyan magyarul nem sokat tudott, hanem inkább szlovákul és németül, de mint magyar nemes  magyarnak érezte magát. Ez az Olvasó Társulat 1833-ban írásbeli megállapodást kötött a selmeci evangélikus líceumban már 1826 óta amolyan önképzőkörként működő „Magyar Literatúrai Társasággal”, hogy tagjai ez utóbbinak könyvtárából havi 20 kr. használati díj ellenében könyveket kölcsönözhessenek… A Líceumban szlovák irodalmi önképzőkör is működött. A magyar és a szlovák diákkör között, egyazon iskolán belül, a negyvenes évekre első felében úgy kiélesedett az immár politikai jelleget öltő, nemzetiségi ellentét, hogy a Helytartótanács 1846-ban mindkettőt betiltotta. Az akadémiai Magyar Olvasó Társulatra ez a tiltás nem vonatkozott. Az egykorú hivatalos vizsgálat adataiból kitűnik , hogy  nemcsak a Líceumban, de a bányászati akadémián is volt mindkét irodalmi-nemzetiségi tendenciának talaja és tendenciája. …..

Azokból az évekből, midőn Péch Antal az akadémia hallgatója volt, keveset tudunk a Magyar Olvasó Társulat tagjairól és működéséről. 1846-ból ismert egy névsor,  Pettkó János az elnök, Belházy  János harmadéves hallgató alelnök neve után 64 név szerepel. Aránylag magas volt az erdélyi hallgatók száma.  Egy sorban szerepeltek a helyi, selmeci polgárok: Antalffy József a város jegyzője, de szerepel a névsorban több kincstári bányatiszt, aki az akadémián végzett, s a környékbeli bányaműveknél teljesített szolgálatot. Köztük van Péch Antal mellett két korábbi évfolyam társa: Ollik Pál és Splényi Béla is. …. Itt, a selmeci Olvasó Társulat körében találjuk meg az első , kezdeti próbálkozásokat a magyar bányászati szaknyelv megteremtésére is, amelynek érdekében Péch Antal a magyar nyelű szakfolyóirat alapításától kezdve a bányászati szakszótár készítéséig oly sokat fáradozott utóbb, 1867 után. Mi sem  magától értetődőbb, mint ha a növendékekben óhaj ébred , hogy amit idegen bányász szaknyelven nehezen megtanulnak , azt anyanyelvükön is kitudják fejezni. Kovács Lajos néhány hallgatótársával együtt már a harmincas évek elején bányászati szótáron dolgozgatott, és erről Széchenyi előtt is beszélt, midőn annak 1832-es selmeci látogatásakor a magyar ifjak nevében tisztelgett előtte.

1842-ben egy névtelen cikkíró néhány német bányászati szakkifejezés magyar jelentését vizsgálva arról írt az Atheneum hasábjain, hogy a „ tudományok bármely szakában sincs annyira elhanyagolva nemzeti nyelvünk, mint a tulajdonképi bányász tudományokban”. Magyarázatul ki nem mondva, de félreérthetetlenül az udvari osztrák kincstári szellemére és egyben az akadémia német tannyelvére utalt: „ Ezen elhanyagolás okai ismeretesbek, hogysem elősorolásukkal az olvasót untatni szükségesnek tartanám”…….

Az Atheneum szerkesztősége aligha sejtette , amit aztán utóbb, 1848 tavaszán Szabó József volt bányász-hallgató , a későbbi neves tudós, mint szemtanú és részvevő megírt: hogy Svaiczer Gábor főkamaragróf korábban személyesen osztotta ki egy lapokra szétszedett, német bányászati szótár részeit a magyar hallgatók, a Társulat tagjai között azzal, hogy azt „mindenki tegye át magyarra, s ekkép idővel az egészet összeállítva kiadhassák”.

Svaizer Gábor a német név és a főkamargrófi cím egy kassai polgárfiút takart, akinek Svájcból átkerült családja rég magyarrá vált a nemzedékek során és aki , mint a „bányászati szakban korának legkiválóbb embere” kivételesen szerencsés pályát futott be. 1818-ban I. Ferenctől magyar nemességet kapott.1834-ben főkamaragrófi hivatalt kapott, utóbb azonban az udvari kamarának mindinkább szálka lett a szemében. Bécsből „ folytonos gáncsoskodásaikkal tevékenységét zsibbasztva” elkedvetlenítették, míg végül 1845-ben nyugdíjba ment, s még abban az évben meghalt.

 Hogy a selmeci vállalkozásnak ekkora már híre ment a technika iránt jobban érdeklődők körökben, arról az a levél tanúskodik, melyet a pesti Iparegyesület 1849 március 1-én intézett  selmeci Magyar Olvasó Társulathoz. „ Nemzeti irodalmunk – olvassuk ebben – elég gondatlanul elhanyagolta mind ez ideig az iparosság minden mezőit, elmulasztotta anyanyelvükön megszólaltatni a technikai tudományokat”. Úgy hallja azonban az Iparegyesület, hogy a selmeci akadémia már előre jutott e téren. Kérik tehát, hogy a tervbe vett magyar iparműszótár kiegészítése céljából még abban az évben állítsák össze a magyar bányászati szakkifejezések jegyzékét. Az ifjak Olvasó Társulata egy külön erre célra választott bizottsággal az élén el is végezte a munkát. Az elkészült „bányászati szófüzér” egy példányát elküldte az Ipartestületnek, s egy másik példányát pedig 1845 december 30-án az akkor még működő líceumi társaság könyvtárában helyezte el.

 Az elmúlt hetek múzeumrendezési munkái között izgalmas leletre bukkantunk: Kosáry Domokos akadémikus, történész, s nem mellesleg Péch Antal dédunokája* által írt, több mint 800 oldalas kéziratra Péch Antal (képünkön) életéről.

Múzeumunk  feltehetően a kiadás reményében vásárolta meg a művet a kitűnő tudóstól, ám az teljes terjedelmében soha nem jelent meg nyomtatásban.

Természetesen számos, kitűnő publikáció ismert a magyar nyelvű bányászati szakirodalom létrehozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett kiváló bányamérnökről : írt róla a História 1989/ 1. számában maga Kosáry Domokos, de megjelentek Molnár Lászlónak, múzeumunk korábbi igazgatójának cikkei és tanulmányai is.

Kosáry  Domokos elévülhetetlen érdeme, hogy forráskiadványként 1967-ben megjelentette Péch Antal: Alsó Magyarország bányamívelésének történetéből a korábban kiadásra nem került III. kötetet.

A nálunk lévő kéziratnak különleges jelentőséget ad, hogy szerző Péch Antal irat hagyatékát is használhatta, azt amely a professzor úr saját irathagyatékával együtt - ma a Pest Megyei Levéltárban található. Köszönjük, Dr. Kosáry Juditnak, Kosáry Domokos lányának a szíves közlést, s azt is, hogy engedélyezte a kézirat részleteinek közlését.

Európai kitekintésű tudós munkája ez a kézirat, olyan tudósé, aki munkájában korabeli iratokra, levelekre, könyvekre támaszkodott, de feltárt olyan összefüggéseket is, melyek Péch Antal korában még kevéssé voltak ismertek.

 Az, hogy mi kerül sorozatunkba, szubjektív válogatás eredménye. Terjedelmi okokból esély sincs arra, hogy a teljes anyagot ily módon közzétegyük.   

Amit válogattunk az a történész szerző kéziratának számos olyan fejezete, melyben a magyar köztörténet, oktatástörténet és bányászattörténet összekapcsolódó,de egyként fontos elemeit tartalmazza.  Blogunk nem feltétlen szöveghű közlés, olykor egy-egy téma bemutatáshoz rövidítünk, vagy  „tiszteletlen módon” a kéziratban egymást nem lineálisan követő fejezet részeket összevonunk. Ez kevéssé tudományos, de talál áttekinthetőbb szöveget  eredményez egy-egy téma  bemutatásához, de természetesen jelezzük, ha ilyet teszünk….

Az első részként mindjárt Selmecbányával kezdünk, annak társadalmi, nyelvi és urbanisztikai leírásával. Kövessenek minket!

 *Korábban tévesen "ükunoka" szerepelt, amiért elnézésüket kérjük!

Új kiállításunk anyagához kerestem érdekességeket, amikor a Soproni Szemle 1960. évfolyamának Helytörténeti adattárában - váratlan ajándékként - rátaláltam Ady Endre soproni kapcsolatinak nyomában címmel Zakar János írására.

Ebből idézek néhány bekezdést a 100 éve elhunyt költő emlékére.

„ .. A selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémiának 1892. évi iktatókönyvében, május 13-i kelettel az  569-es iktatószám alatt a következő bejegyzés olvasható: Ady Endre debreceni joghallgató bányahatósági ösztöndíj elnyerése iránt tudakozódik.

Ady Endre levelét az iktatókönyv szerint Pauer János akadémiai titkárnak, rendkívüli tanárnak adták ki elintézésre, aki másnap (!) május 14-én elküldte választ:  a bejegyzés tanúsága szerint a címzett „hátiratilag értesítve”  lett. Az eredeti levél hátoldalára írták tehát a választ és az küldték vissza a feladónak. Magáról a válaszról kellett, hogy készüljön másolat, az azonban az irattár viszontagságos éviben eltűnt. Az elveszett válaszlevél tartalma kevésé izgalmas, hisz az nagy valószínűséggel egy szokásos tájékoztató irat volt a megpályázható ösztöndíjakról, s azok elnyerésének feltételeiről.

Persze nem a válaszlevél, hanem Ady levele lett volna izgalmas: abban talán lett volna utalás Ady selmeci szándékairól. Így, a takarékos megoldás miatt mi kevesebbek lettünk egy Ady dokumentummal, s arra a kérdésre, hogy miért szánta rá magát tájékozódó levél megírására Ady, már csak találgatásokkal válaszolhatunk.

Nagyon valószínű, hogy szülei anyagi helyzetén szeretett volna könnyíteni, akiknek súlyos terhet jelentett a két fiú egyetemen való taníttatása. Talán így juthatott arra a gondolatra, hogy elmegy Selmecre bányászhallgatónak ösztöndíjért, támogatásért. Arra nincs adat, hogy a levelezés folytatódott volna. Nagyon valószínű, hogy a bányamérnöki pálya iránt vonzalmat nem érző Ady a feltételek ismeretében elejtette az ötletét.  

Im: Zakar János : Ady Endre soproni kapcsolatainak nyomában. Soproni Szemle. 1960/ 2. 152-154.p.

Kezdjük az elején : a projekt címével.

Első olvasatra talán túl nagyvonalúnak tűnhet, mégis mi úgy véljük, kifejezi ez a cím a múzeum elkötelezettségét  a témák komplex kezelésére: arra, hogy az életet csak annak bonyolultságban  érdemes bemutatni.  El akarunk szakadni  az egyes tudományágak olykor merev, önmagába forduló szemléletétől.  Bízunk abban, hogy átlépve a hagyományos múzeum értelmezésen olyan, komplex programot tudunk megvalósítani, mely összetettségében alkalmas arra, hogy hű tükre legyen a technika-és társadalomtörténet egymásra épülésének.

Ki kell emelnem, hogy a magyar bányászat múltja erre kiválóan alkalmas: évszázadokon át meghatározó jelentősége volt a kontinens bányászatának, „élharcosa”, mintaadója nem csak a szűken vett bányászati fejlesztéseknek, de meghatározó jelentősége volt a magyar gazdaság eredményességében, s olyan urbanisztikai, szociális, társadalmi, művészeti nyomokat hagyott ránk, amelyek megérdemlik azt, hogy megkíséreljük azok minél teljesebb bemutatását, megőrzését. 

Amit bemutatni szeretnénk, az egy mondatban is összefoglalható: mi volt a szerepe a nyersanyagbányászatnak a civilizáció történetében. Egy bányászattörténettel foglalkozó szakember erre ösztönből mondja, hogy meghatározó, de ez a válasz túl egyszerű: a valóságban olyan ez, mint a tyúk, vagy a tojás kérdésköre.  Az eldöntendő kérdés ugyanis az, hogy mi volt előbb.   

A nyersanyagbányászat, illetve az arra épülő technológiai fejlődés változtatta meg a körülötte lévő világot, vagy a civilizáció fejlődésének kihívásaira volt válasz a technika, technológia fejlődése.

Nagyívű tudományos viták folytak és folynak erről.

Gondoljunk csak végig: a kengyel „feltalálása” pontosabban a vaskengyel elterjedése – melynek előfeltétele volt a vas bányászat mellett az is, hogy megfelelő kohászati eljárással feldolgozhatóvá tegyék - sok tudós szerint olyan forradalmi újítás volt, amely alapjaiban változtatta meg az erőviszonyokat Európában. Sokan ezzel  jelölik meg a feudális társadalom berendezkedésének kezdetét.

A legismertebb „ ugrás” a  gőzgép és az ipari forradalom összekapcsolása. 

Ez utóbbi kapcsolat azonban megérdemli, hogy kicsit részletesebben megvizsgáljuk, mert megmutatja a technikai, technológiai fejlődés és a civilizáció fejlődése közötti igen bonyolult összefüggéseket.

Az, hogy a gőzben milyen energia létezik, már az ókorban is ismerték: Héron labdája a közismert példája ennek a tudásnak. Évszázadokon át azonban nem volt annak semmi racionális oka, hogy ezzel a kérdéssel érdemben foglalkozzanak

Furcsa módon a bányászat fejlődése, energiaigénye volt az, ami végül kikényszerítette a ma ismert gőzgép ősének megkonstruálását: a bányákból a vizet emeltek ki vele. Angliában, az ipari forradalom szülőhazájában jórészt szénbányákban használták az első gőzgépeket a bányák víztelenítésére, hogy szenet tudjanak bányászni. 

A kígyó tehát látszólag a saját farkába harapott, de az ott megkonstruált gép a - nem egy lépésben megtett - tökéletesítés  után elterjedt a textiliparban, szállításban.   Az ipari forradalom és a szénbányászat összefüggése nem vitatható – különösen igaz ez nálunk, ahol a reformkor előtt nem volt értékelhető szénbányászat.

Mégis: aránytévesztés lenne azt állítani, hogy az ipari forradalom a szénbányászatnak köszönhető, mert nem  tudjuk, hogy mi történt volna szénbányászat nélkül. Az azonban nyomon követhető, hogy milyen civilizációs változásokat hozott az ipari forradalom, s nemcsak technológiai, technikai, hanem társadalmi változásokat is. Megszületett a nagyipar, megváltozott a közlekedés, a világ „ összezsugorodott” , újfajta városok születtek, másféle kultúrájú emberekkel.

A nyersanyagbányászat olykor megoldandó problémákat hordoz – gőzgép – de többnyire megoldásokat kínál problémáinkra.

Gondoljanak bele, ma az autóinkban, mobiltelefonjainkban, számítógépeinkben, házunkban, gyógyszereinkben stb. mennyiféle bányászott anyag van. Ma már ezek inkább a ritkafémek közül kerülnek ki, bár a mobilunkban meglepően magas a felhasznált arany aránya. Volt egy múzeumpedagógiai programunk, melynek címe az volt, van-e élet  bányászat nélkül. A program kisgyerekeknek szólt,  akiket meg szerettünk volna nyerni a bányászat ügyének,  úgyhogy a válasz leegyszerűsítő módon volt az, hogy nincs.

Ha kicsit szofisztikáltabb választ akarunk adni, akkor a válasz az, hogy persze. Nem ilyen lenne az élet, de valószínűleg lenne. Ha lenne.  Az általunk ismert civilizációnak azonban fundamentális és sok irányba ható eleme a bányászat.

Múzeumunk életéről az elmúlt csaknem fél évben nem tettünk közé új információkat: köszönjük a türelmüket, hogy megőrizték érdeklődésüket.   

A hosszú csend magyarázata az, hogy intézményünk fenntartóváltás előtt áll. A végleges döntés meghozataláig várakozunk és természetesen végezzük a dolgunkat.

Az elmúlt tavasz és nyár megerősített minket abban, hogy ezért a múzeumért érdemes dolgozni:  rekordszámú látogatónk volt.  (A „színfalak” mögött sem   „lustálkodhattunk”:  elvégeztük a jövőbeli átadáshoz szükséges leltárokat, rendet tettünk, teszünk, hogy az Alapítványt követő fenntartó megfelelő állapotban vehesse át intézményünket) .

A 2018-as év azonban örömteli és szakmailag fontos eredményt is hozott számunkra: Alapítványunk 51, 1 millió forint vissza nem térítendő támogatást nyert el a fenti programjának megvalósítására. Abban bíztunk, hogy már az új fenntartó égisze alatt kezdhetjük meg a támogatás felhasználását, de sajnos a végleges döntés a mai napig nem született meg, így 2018. augusztus elején Alapítványunk döntött : megkezdi a projekt megvalósítását.

Terveink szerint a  következő hetekben , hónapokban elképzeléseinkről, eredményeinkről, a projekt „állásáról” rendszeresen tájékoztatjuk Önöket.