Termés arany kristályok tűkvarcos alapra települve rózsaszerű alakzatokat képeznek. Hidrotermális folyamatok révén keletkezett. A kristályhalmaz andezit alapkőzetre települ, amit a 19. században Selmecbányán még „zöldkő-trachit”-nak neveztek. Ez a kőzet gyakran képezte kristályos kvarc kitöltésű nemesérctelérek befoglaló kőzetét a történelmi Magyarország területén.  Az "aranyrózsák" átmérője kisebb, mint 10 mm.

Lelőhelye: Kapnikbánya, mely geológiailag a Szatmári bányavidék részét képezte, de már a szűkebb értelembe vett Erdély területéhez, az egykori Belső-Szolnok vármegyéhez tartozott. Ma: Cavnik, Románia)

Szemán

A Központi Bányászati Múzeum és a Szlovák Bányászati Múzeum / Selmecbánya / szakmai együttműködése számos nagysikerű kiállítást tett lehetővé. 2002 májusában különös, jó hangulatú kiállítást nyílt meg a fenti címmel, Maria Ćelková művészettörténész rendezésében: az 1654-ben Selmecbányán megalakult Lövészegylet fennmaradt festett lőtábláiból.

A kor vagyonos polgárai által alakított egylet eredetileg az akkor még létező török veszedelem elleni védekezést szolgálta, de a békés években is fennmaradt, látszólag kizárólag sportegyletként, valójában azonban a helyi társadalomban fontos szerepet betöltő módos férfiemberek „kaszinójaként”. Fontos dolgok dőltek el itt, üzletek és szövetségek köttettek.

Az egylet alapszabálya 34 pontban rögzítette a tagok jogait és kötelezettségeit,  a belépni kívánóknak első lépésként  a kor fogalmai szerint jelentős összeget kellett tagdíjként befizetni.

Ezeknek a lőtábláknak a festőit név szerint nem ismertjük – valószínűleg a helyi cím-és cégérfestő festette őket. A táblák témája változatos, a városképek mellett gyakran ironikus, élcelődő jelenetek. Vannak benne politikai témájú üzenetek, de olykor egy-egy, a képen megnevezett családról kis életképeket láthatunk. 

Történetek  a magyar bányászatról.

A 2000-ben megnyílt  állandó kiállításaink között volt egy, melyben kísérletet tettünk arra, hogy a ránk maradt tárgyak, dokumentumok segítségével bemutassuk:  mi volt a magyar bányászat története,  s ezt szó szerint értettük. Egy -  két évezredet átfogó - időfolyam bányászathoz kapcsolódó, vagy kapcsolható történéseit mutattuk be  kronologikus sorrendben úgy, hogy a  kiállítás fejezetei  többféle nézőpontot kínáljanak fel.  Egy-egy fejezet blokkjait, mint a láncszemeket kapcsoltuk egymáshoz: s voltak  olyan témák, melyeket - más és más szempontokat előtérbe helyezve - többször is fókuszba helyeztünk. Van például  egy termünk, melyben –  külön vitrinekben -  ércbányászatunk három, egymáshoz szorosan kapcsolódó, de  önmagában is kiemelkedő jelentőségű  történetet mutatjuk meg.

 Selmecbánya, a Bányavárosi Szövetségek, illetve  a Fuggerek és Thurzók bányászatának története szimbolizálja mindazt, ami miatt valóban európai jelentősége volt a magyar korona ércbányászatának

 „Isten földi paradicsoma” így jellemezte a 12. században egy utazó a magyar királyág földjét, a látszólag korlátlan gazdagság azonban már a török uralom alatt fogyni látszott.  Átalakult a világ, a nagy földrajzi felfedezések nyomán Európába beáramló nemesérc átrendezte a piacot. A magyar kincstár folyamatos jövedelemtermelő iparága már kevésbé lett hangsúlyos, s egyre több technológiai nehézséggel is küzdött . Az ipari forradalom pedig alapvetően változtatta meg a világot:  bányászatunk hangsúlyai eltolódtak.  A struktúra végleges kereteit  az I. Világháborút lezáró béke  szabta meg. Újra kellett mindent pozícionálni.  

A legújabb kori magyar bányászat heroikus évtizede volt a „vas-és acél országának” évtizede.  Hősök és áldozatok, sztahanovisták és koncepciós perek: egyként jellemzőek voltak erre a korra.     

Kiállításunk utolsó blokkja a bányák bezárását  tényszerűen rögzíti, de bemutatja azt a politikai egymásnak feszülést is, mely e témában az elmúlt évtizedekben fel-fel lángolt. (Sajnos a magyar bányászat sorsát illetően eredménytelenül).

 Az épület adottságai egyébként megszabták lehetőségeinket:  három, egymást követő szoba, alig 80m² terület, szűkös tér  ez egy  olyan iparág történetnek bemutatására, melynek nemcsak kontinentális jelentőségű évszázadai, de kevésbé diadalmas közelmúltja is volt. Reményeink szerint az  eredeti tárgyakkal, dokumentumokkal és  értelmezéseinkkel sikerül legalább megsejtetni: milyen hihetetlenül gazdag ez a történet.    

Múzeumunk 2006-ban konferenciával, és időszaki kiállítással emlékezett az 1956-os eseményekről, hősökről. Minden rendezvényünk, s az azok nyomán kiadott kötetünk a - „Bányászok és bányavárosok forradalma, 1956”- részletesen foglalkozott az 1956. november 4. utáni történésekkel is.

Az alábbi blogbejegyzés ennek a kötetnek az illusztrációira támaszkodva készült: szerepelnek benne az 1956-os Intézetben, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, megyei és városi múzeumokban, levéltárakban, magángyűjteményekben őrzött dokumentumok. Köszönjük. 

A kiállításunkon és a kötetünkben is szerepel az az 1956. december végén készült, Pécsett kiadott röplap, mely a bányászokat a sztrájk feladásra és a munka felvételére szólítja fel. A pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében megőrzött nyomtatvány első sora jelzi: a bányászok és a bányászat megkerülhetetlen szereplői a konszolidációnak. „Bányászok ! Régi hősök és fiatalok! Ti voltatok és Ti vagytok a munkásság derékhada…… A mai sztrájk már nem a Ti sztrájkotok ! Most nem a DGT urai ellen, a csertetői csendőrök ellen, hanem magatok ellen sztrájkoltok!"

A röplap összefoglalja mi mindenhez kell a szén, annak hiánya nem csak a mindennapi életet, a munkahelyeket, de a még a „vas-és acél országának” olyan emblematikus létesítményének  a működését is ellehetetleníti, mint a dunapentelei kohó – a városra pedig sötétség és némaság borul.

A fenyegető vízió ellenére a bányák - elsősorban a nélkülözhetetlen szénbányák - újraindítása nehézkes, sokszor megtorpanó folyamat volt.  Tatabányát és környékét november 4-én körbevették a szovjet csapatok, majd hasonlóan a többi bányászvároshoz megtörtént az is.  A következő hetekben egy, többszereplős, ám a hatalomnak egyre inkább kiszolgáltatott alku vette kezdetét. A bányászok sztrájkja és ellenállása valóban megbénította az országot. A Munkástanácsokkal, az üzemi önkormányzatokkal szemben a Kádár-kormány embereit a szovjet csapatok, a karhatalmisták „ereje”, jelenléte támogatta. Apró lépésekben törték meg az ellenállást, látszólag fenntartva a sztrájkjogot, hogy  tárgyalhassanak.

Szimbolikus eseménye volt a történéseknek, Kádár János november 30-i tatabányai látogatása. Kádár először „mozdul” ki Budapestről: hogy kilendítse a bányászok és a hatalom közti tárgyalásokat a holtpontról.

Bár a helyi munkástanácsokkal folytatott tárgyalás eredménytelennek tűnt, Kádár minden politikai követelést elutasított, de valószínűleg ennek a tárgyalásnak az eredményeként megjelent a november 5-én megjelent a kormányhatározat a bérek 20-30%-os emeléséről. Ugyanezen a napon a Nógrádi Szénbányászati Tröszt Munkástanácsának az ülését szétzavarták a karhatalmisták.

A kiemelt nagyságú béremelés mögött tehát az is elhatározódott, hogy az önálló, politikai tényezőt jelentő munkás önkormányzatokat, forradalmi bizottságokat meg kell semmisíteni, december elején pedig megindulnak a „hangadók” letartóztatásai. December 5-én Tatabányán összevont ülést tartottak a szovjet parancsnokságon a  karhatalmi  alakulatok vezetőivel: az „ ellenforradalmi” elemek elleni különleges intézkedésekről. Megkezdődött a megtorlás.

A festmény az Iglóhoz közeli szepességi bányaváros, Merény egyik mély völgyében futó patakjára telepített zúzókat és hámorokat ábrázolja madártávlatból. A Merény elnevezés csak rövid ideig élt, mivel egykori német nevét, a Wagendrüsselt csak 1887-ben magyarították Merényre. A trianoni béke után pedig Csehszlovákiában már a Nálepkovo nevet viselte. A 18-19. században jelentős vasbányászatáról és kohászatáról ismert.

A táj jellegzetesen felvidéki, hegyes, sziklás, vadregényes, ami az ércbányászat sajátos földrajzi környezetének nevezhető. A Gölnic patak völgyét láthatjuk, ahol a nagy szintkülönbségek jellemzőek. A folyóvíz még ebben az időben is a bányászat éltető ereje, fontos energiaforrása volt. A kép előterében két beszélgető bányász is megjelenik, talán terepbejárást, bányászati kutatást végző bányatisztek. Korabeli bányászruhában vannak. Egyikük bányainget, a másik grubent hord. A korra jellemzően mindkettő viseli a jellegzetes bányász munkavédelmi ruhadarabot, a farbőrt.

Az alkotóról keveset tudunk. A festmény szignálására biztosan tudunk támaszkodni, s ezen egyértelműen jelenik meg a Wichura név, az 1842-es évszámmal egyetemben. Bizonyára helyi, szepesi mesterről van szó, aki megfestette szűkebb hazája egyik érdekes vidékét.

Szemán

Ezt az aranyforintot I. Mátyás 1467-től kezdődő pénzreformjának 1470 után megváltoztatott előlapjával verték. Az korábbi címeres előlapot mutató éremkép helyett ugyanis ettől az időponttól az ún. Madonnás előlapot alkalmazták. Az ezen a pénzen a klasszikusan ismert „magyar” éremkép figyelhető meg: vagyis az előlapon a Madonna, a hátlapon pedig Szent László figurája szerepel.  Verdejegyéből (n)  következik, hogy Nagybányán készült. A keresztezett bányászék és kalapács pajzsba foglalva egyértelműen kollektív verdejegy, mely a nagybányai bányászok közösségének bérlőségét jelzi. Ezt a jegyet a katalógusírók szeretik Nagybánya címerének nevezni, de az alapvetően hibás elképzelés, hiszen Nagybánya címere soha sem állt a bányászjelvényből. Ellenben a bányászok közösségét egyértelműen jelezte. A veretés időpontja 1479 és 1482 közé tehető.

Előlap: Kettős gyöngykörben madonna nyílt koronával jobb karján tartott kis Jézussal, lábánál jobbra néző, gyűrűt tartó holló. Oldalt egy-egy bogáncsvirággal. Körirat: MATHIAS . D. G. T. VNGARIE.

Hátlap: Kettős gyöngykör Szt. László álló alakja Körirat: . S . LADISLAVS . REX

n-pajzsban két kalapács. (CNH.II.208A.)

Szemán

Az 1918-ban készült festmény pihenő bányászt ábrázol. A mezítelen felsőtestű bányász a kép előterében egy a mezőn elhelyezett pihenőpad végén üldögél. Jobb könyökével a pad támlájára, bal kezével a munkában rövidre kopott csákányára támaszkodik. A munkásnadrágja övére biztonsági benzinlámpa van akasztva, fején kalapot visel. Fáradt tekintete a távolba réved. Alakjának beállítása egyaránt emlékeztet Constantin Meunier Kohászára és Auguste Rodin Gondolkodójára. A munkától elnyűtt, inas test, a fáradtan elgondolkodó tekintet allegorikus jelentést is hordoz.

Kukán a 20. század első harmadában alkotott. Budapesten, Münchenben, Párizsban tanult. Idehaza Benczúr tanítvány volt. Hosszabb ideig élt Tatabányán, ahol számos bányász témájú képet festett. 1909 óta szerepelt a Műcsarnok kiállításain bányász témájú képeivel, s idővel az akadémikus festészet bányász-specialistája lett.

Szemán

A zólyom megyei Rhónic (Kisgaram) vasgyára alapvetően a Selmec- és Körmöcbánya környéki nemesércbányák kiszolgálására létesült. A rhónici vasgyár virágkorát a 19. században élte, s készítettek itt acéllemezt, drótot, kályhákat, s más, öntöttvas  lakberendezési tárgyak mellett dísztárgyakat is. A rhónici gyár műöntészetének legismertebb terméke a díszesen kialakított bányászserleg, a modellőr azonban sajnos ismeretlen. Alapvető díszei a domborművű bányászfigurák, melyek a munkavégzés és pihenés különböző szakaszait ábrázolják.  

A fedeles serlegek nagyobb része egyszerű feketítéssel került forgalomba, kisebbik része azonban polichrom, több színnel festett. A serleg kidomborodó mintázattal díszített, felülete alapvetően óarany színű bevonatot kapott, s a kidomborodó mintázatot meg különböző színekkel emelték ki.

A bányászok ruhája barnára, farbőrük, cipőjük, hajuk feketére lett festve. Kezük, arcuk testszínű, süvegük zöldesbarna és fehér színnel bányászjelvényt festettek rájuk. A sziklák ezüst színűek. A második részt lezáró borda fölött keskeny fríz látható, melyben feketére festett bányászjelvények és piros szalaggal összekötött cserfa és olajágak váltakoznak. A serleg fedele ívesen felfelé emelkedő és hegyes gomb zárja le. Zöldre festett levelekkel és piros virágokkal dekorálták.

A serlegek belsejét eredetileg horgany bevonattal látták el, ez azonban ma többnyire már nyomokban sem található.

Szemán

Az 1980-ban, már a felújított épületben megnyitott új, állandó kiállításunkban az első műtárgy, amivel találkozott a látogató az Gáspár Sándor: A dorogi szén megtalálása, című, nagyméretű olajképe a lépcsőfordulónkban. A kép jó, úgyhogy a 2000-ben rendezett új kiállításon is kinn maradt.

Múzeumunk gyűjteményében 52 darab, a festőtől származó mű van, melyeket gyakran adunk kölcsön egy-egy életmű, vagy tematikus kiállításhoz. Magát „bányászfestőnek” nevezte, s valóban életművének ismertebb része bányákat és bányászokat ábrázol. Hogy miért alakult úgy, hogy egy, a Képzőművészeti Főiskolát végezett,volt Pór Bertalan tanítvány – mintegy kikerülve a fősodorból – szinte kizárólag ezt a témát festette, annak tanulságos története van.

Gáspár Sándor Ladányi András írónak adott interjújában beszélte el a kálváriáját, miért lett  – igazságtalanul- a művészeti élet  1956. utáni megmondó emberei szemében a „ a személyi kultusz zászlóvivője” , hogy törte ketté ez karrierjét. Sok szempontból igazságtalan történetéről ezt az interjút használtuk a blogban.

Gáspár Sándor bányászcsaládból származott, volt katona és hadifogoly, akire ez utóbbi státuszában figyeltek fel először: tudott rajzolni. 1949-be került be a Képzőművészeti Főiskolára, a dorogi bányavállalat ösztöndíjával. Még főiskolás volt, amikor  az életét meghatározó megbízást kapott: fessen egy új freskót a Munkásotthon falára, olyat, ami megfelel a korszak elvárásainak.

Mi volt a baj a régivel? Szinte minden. Összefoglalója volt mindannak, amit látni sem akartak az elvtársak. A Dorogi Bányaigazgatóság az 1930-as években építette azt az új Munkásotthont, melynek falára Haranghy Jenő freskói kerültek. Voltak ugyan jelenetek a bányaművelésről, de látható volt Szent Borbála a bányások védőszentje, a megsérült bányászokat pedig egy apáca ápolta a freskón. A színpad felett pedig 10 méter szélességben ott volt a szent korona, körülötte leventék, cserkészek és a frontharcosok esküje.

A helyi pártvezetés döntött: el kell távolítani a freskót, helyette a szocialista rendszerhez méltó alkotásnak kell a falakra kerülni. Az új freskó elkészítésével az akkor még főiskolás Gáspár Sándort bízták meg. Az első vázlat szerint egy, a bányából kijövő szocialista brigád ünnepélyes fogadtatása készült volna el. Gáspár leverte a Haranghyt , s feltette a vázlatot a falakra, amikor váratlanul megjelent Rákosi Mátyás, egyedül. 1951 volt, az nem is volt kérdés, hogy ezt a látogatást meg kell örökíteni. Gáspár ízlésén múlott, hogy nem ünnepeltként, hanem ünneplőként fogott kezet a bányászokkal, a virágokat sem ő kapta, hanem a bányászoknak nyújtották az úttörők.

Gáspár Sándor freskója - Köszönjük a fotót Ladányi Andrásnak

1956 után azonban ez is sok volt: előbb csak lemázolták Rákosi fejét, majd az egész freskót el akarták távolítani.  Ehhez azonban a művész engedélye kellett volna, ő pedig kompromisszumos ajánlatot tett: Rákosi alakját átfestette volna TSz. tagnak, az úttörő lányok kezében lévő virágokat pedig búzakalászt festett volna. így a kép a bányászokkal, Tsz –taggal,a  búzakalásszal, a munkás-paraszt szövetség jelképe lehetett volna. Ajánlatát elutasították, a teljes képet lemeszelték, majd befedték lambériával.       

Alkotásai középpontjában ez után csaknem kizárólag a  bányászat, annak története állt.  

Köszönjük az archív képeket Korompay Péternek.

A bányászbárd nagyon ritka tárgytípus a hazai bányászatban. A szászországi bányavidékeken gyakorinak tekinthető díszfegyvert csak ritkán alkalmazták a magyar bányászatban. Ezen ritka darabok egyike a Svaiczer-bárd. A bárdot – a nyél latin nyelvű felirata szerint – V. Ferdinánd adományozta Svaiczer Gábor selmeci főkamara grófnak. Ez 1839-ben történt abból az alkalomból, hogy elkezdték a Svacizer által tervezett körmöcbányai Ferdinand altáró kihajtási munkálatait.

Svaizer Gábor a 19. századi magyar ércbányászt egyik legeredményesebb irányítója volt.

A bárd különleges bányász díszjelvény, mely az ércszállítmányokat kísérő őrök bárdjából fejlődött ki. A Svaiczernek adományozott bárd – bár rendkívül díszes darab - valószínűleg Szászországban készült. Erre utal a feketére festett nyélen felvonuló bányászok szász egyenruhája és jelvényei. A darabot különlegessé teszi a bányászbárdok között, hogy lapján díszítő vésetek láthatók, és a nyelén parádézó bányászmenet, a „szalamander”látható.

A bárd lapjának két oldalán bányász és kohász munkát bemutató véseteket találunk. A bányász oldalon aknaház, lójárgány, s a bányában dolgozók figurái figyelhetők meg. Német felirata: „So lang der Bergmann sich mit seinem Schlägel nährt” (Amíg a bányász magát kalapácsával eltartja…) A kohász oldalon ércpörkölő, olvasztó és leűző kemencék, valamint köröttük dolgozó kohászok tűnnek fel. Német felirata: „Ist auch dem Hüttenmann dabei sein Brod bescheert”(addig a kohász is megkeresi kenyerét.)

A fa nyél fémmel fedett végére oroszlánfejet forrasztottak szájából kilógó lánccal, melyen egy vasmacska és az ahhoz rögzített ék-kalapács bányászjelvény függ. A bevésett latin felirat a következő: Ferdinandus / Imp. et Rex / Gabrieli Svaiczer / supr. Cam. Comiti (Ferdinánd császár és király Svaiczer Gábor főkamaragrófnak)

Szemán