Csönd volt, egy bányában szokatlan csend, amikor a napokban lehetőségünk nyílt a bezárt bányába lemenni.  Ez volt az első – döbbenetes – benyomásunk. Nem működött már a frontfejtés, nem szállítottak szenet: a Márkushegyi Bányaüzemben befejezték a termelést.

Egy bányászati múzeum ilyenkor „ támad” : megpróbál az utókor számára minél több tárgyi emléket gyűjteni. Sokszor olyat, ami a kortársak számára érdektelennek tűnik: olyan sok van belőle, kinek lenne érdekes?

Egy olyan gépesített nagyüzem zárásakor mint Márkushegy persze számos, a józan ész diktálta kompromisszumot kell kötni. Szeretnénk-e egy teljes működő frontfejtést bemutatni? Persze. De hol és hogyan tehetnénk ezt? Az eredeti helyszín megnyitása az egyetlen - ám a szénbányák esetében lehetetlen – megoldás. Szeretnénk-e egy, több tíz kilométerre tehető föld alatti járatot bejárhatóvá tenni? Hogyne. De ez is lehetetlen kategória.

 Amit meg lehet menteni az néhány, a technika jelen állapotát őrző gép, berendezés, szállítóeszközök. Ha a sors kegyes hozzánk, még a működőképességüket is megőrizhetjük részben.

Azonban ne legyenek illúzióink. Ez nem a „bánya” lesz, csak annak illusztrálása.

A bánya azonban nem csak gép, járat, csille, vagy szellőztető berendezés. Az ott dolgozók napi munkáját számos tárgy, felszerelés, dokumentum őrzi.

Voltak ünnepeik, gyászoltak együtt, életmódjuk sok tekintetben eltért a „föld felett” dolgozók többségétől. Erről, az életükről számos fotó, film készült. Ezekből, ezekről  a lehető legteljesebb gyűjteményt létrehozni a mi kötelességünk.

Hogy utódaink ne csak azt tudják évtizedek múlva, hogy milyen gépek, technika volt  a XX. század második felében egy szénbányában, de azt is tudják hogy kik voltak a magyar mélyművelésű  bányászok, hogy élték mindennapjaikat – a bányában, s a bányán kívül.

Néhány képet mutatunk fotótárunkból a soproni egyetemről. De mi köze a mai Nyugat-Magyarországi Egyetemnek a bányászathoz? 

1920-ban, a trianoni békeszerződést követően ez a város fogadta be a költözni kényszerülő Selmeci Bányászati Akadémiát. A selmeci Bányatisztképző Iskolát 1735-ben alapították, majd 1762-ben Mária Terézia emelte akadémiai rangra az intézményt. Az erdészeti képzés 1809-ben csatlakozott az eredetileg bányászokat képző intézményhez. 

Az egyetem 1920-tól Sopronban működött, mígnem 1949-ben a Bányamérnöki és Kohómérnöki karokat Miskolcra költöztették - azaz az új évfolyamok már Miskolcon indultak. Az utolsó soproni bányamérnöki évfolyam 1959-ben diplomázott, vagyis bányászati felsőoktatásunk 1920 és 1959 között Sopronhoz köthető. 

Tirolból, Morvaországból, Szászországból és Thüringiából.

A magyar királyság ércbányászatának " főszereplői" voltak a messzi vidékekről hozzánk telepedett hospesek, vendégek. Hozták a szaktudásukat, civilizációs normáikat, vallásukat, nyelvüket. Letelepedésüket királyi pátensek segítették, itt maradásukat számtalan jogi, gazdasági kedvezmény.

(A térképre kattintva az nagyobb méretben látható.)

Az első igazán jelentős betelepítési hullám, melynek már írásos emléke is van IV. Béla tatárjárás utáni országépítéséhez kapcsolódott. Selmecbánya a példaszerű " telepített" város, a Ringbürgerek" a teljes jogú
polgárok város ma is látható Fő-terén laktak. A város szabad királyi bányavárosként közvetlenül a kincstárhoz tartozott, egyben adózott, önálló bíróállítási joga volt.

A magyar királyság legjelentősebb bányavárosainak - hasonlóan Selmechez -, német betelepített bányászok voltak a polgárai. A 15. századra Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya az ország 10 legnagyobb városa közé tartozott. Ezeknek  a városoknak évszázadokon át volt meghatározó jelentősége a magyar kincstár egyensúlyban tartásában: ha túl sok volt a veszteség, a pénzkiáramlás bármely okból, akkor a bányászaton, pénzverésen behajtott haszon kiegyenlítette a mérleget.

Bányászatunkban a német vállalkozói dominancia a 19. század elejéig jellemző volt. Arra, hogy bányászatunk szaknyelve évszázadokon át a német volt, részben ez a magyarázat, részben az, hogy a selmecbányai Bányászati Akadémián, mely az egész monarchia számára képezte a tiszteket, német volt az oktatási nyelv.
A kiegyezés után 1868 és 1872 között fokozatosan vezették be a magyar nyelvet az oktatásban. A német nyelvű bányászok öröksége a mai napig megcsodálható ezeknek a városoknak épített örökségében, településszerkezetében, művészeti emlékeiben.

A német nyelvű bányászok szaktudása nélkül ércbányászatunk, a magyar királyság gazdasága és gazdagsága bizonyára másként alakul. Az utazók nem hívták volna a középkori magyar királyságot "Eldorádónak", nem
lett volna forrása Károly Róbert, Nagy Lajos, vagy akár Mátyás király hódító törekvéseinek.

Az 1750-es években, Körmöcbányán  Mária Teréziának szánt ajándékból, a Bányahegynek nevezett asztali díszből sokat megérthetünk a 18. század bányászatának technikai megoldásairól.

Az ásványokból, ércekből "összerakott" 30 cm magas "hegyen" ezüst ötvösmunkaként megfigyelhetőek a korabeli bányák jellegzetes technikai megoldásai: a lójárgány, tereprudazatos szivattyú és a függőleges aknaszállítás különféle formái.

Ha figyelmesek vagyunk, felfedezhetjük a klopacskát, vagy ahogy magyarul hívjuk, a lármafát is. Ez utóbbival jelezték a műszak kezdetét, végét, de azt is, ha valami rendkívüli esemény, szerencsétlenség történt a bányában.
A mai napig ennek a hangjával búcsúztatják a bányászokat a temetéseken.

A közismert tengerész türelempalackok után a legrégibbek a bányász türelempalackok. Egyszersmind talán a legbonyolultabbak, így a legnehezebben elkészíthetők is.

A bányászpalackok természetesen soha nem fekvő, hanem álló helyzetűek. Így építhető bele több – két, három, négy – szinten a „bánya”. Ideális erre a szögletes keresztmetszetű pincetokpalack, ebben zártan és mégis láthatóan építhető fel a földalatti - és föld feletti - világ. Gyakran ugyanis a korabeli, 18-19. századi bányászatnak nevezett iparág teljes vertikumát helyezték az üvegbe. Ebbe pedig a nemesércbánya mellett az ércelőkészítés, kohászat és a pénzverés is beletartozott. Meg persze a részvényesek és a bányabíróság.

Node hogyan kerülnek a bányászok a türelempalackba? Bizony csipesszel és hosszú tűkkel, na meg ragasztóval. Merthogy a palack száján legfeljebb két részletben férnek be, s a karokat már a palackon belül kellett felragasztani a figurákra. Célszerű volt előre elkészíteni, s az üveg mellett ragasztó nélkül összeállítani a beépítendő állványzatot és figurákat. Ezután pedig szétszedni, s a palackba helyezve ismét felépíteni, de most már össze is ragasztani a felépítményt, kőzetekkel, figurákkal egyetemben. A bányászok végül jobbik formájukat mutatva – és a valóságtól eltérve –, ünneplő ruhában végzik munkájukat a palackokban.

A legendák szerint a türelempalackokat a bányamunkára már alkalmatlan, esetleg épp a szerencsétlenül járt bányászok készítették. A készítők láthatóan valóban értettek a bányászathoz, de palacképítő munkájuk is oly szakszerű, hogy néha már profizmusra kell gondolnunk.

A legtöbb gyűjteménybe került bányászpalack nemzetközi viszonylatban is az egykori alsó-magyarországi bányavidékről származik. Főleg Körmöcbánya, Selmecbánya és Besztercebánya vidékén készültek, s már Erdélyben is különleges ritkaságként kerültek át.

S a pénzverők vajon mit keresnek a bányász türelempalackban? Ők is ehhez az ipari vertikumhoz tartoztak: a nemesércek bányászata és kohászata ugyanis alapvetően a pénzverést szolgálták. Hiszen a klasszikus pénz tényleges belső értékét a nemesfémtartalom adta - ehhez pedig sok nemesfémre volt szükség.

 A palackokban a bánya szintje felett helyet kaphattak a részvényesek, valamint a bányabíróság is, mint igazságszolgáltatási szerv. A képen látható és még néhány bányászpalack megtekinthető múzeumunkban. 

Azt, hogy szénbányászatunk utolsó mélyműveléses bányáját bezárják, csaknem két évtizede lebegtették a döntéshozók és most megtörtént: 2014 év végén megszűnt a kitermelés az oroszlányi Márkushegyi Bányaüzemben.

Apró aktualitás: ha még egy évet várnak a bezárással: elmondhatták volna kerek egy évszázados történet végére tették ki a pontot. 1915-ben volt az első kutatófúrás az oroszlányi medencében - most 2015-öt írunk.

A magyar bányászat országos gyűjtőkörű szakmúzeumaként számos, szakmai feladatunk van ebben a helyzetben. Külön hangsúlyt ad a munkánknak, hogy a kiállítóhelyünkként működő Oroszlányi Bányászati Múzeum kiállítása nemcsak a város történetének, de a mélyműveléses magyar szénbányászatnak is tanúja.

Egy olyan városban, melyet csaknem fél évszázadon át bányászvárosként emlegettek, nemcsak az épületek, intézmények, de a mindennapi kultúra, szokások is a bányászok életéhez kapcsolódott. A bánya építette az iskolát, a kolóniát és lakótelepeket,a boltot, a villanyvilágítást és vezetékes vizet, fenntartotta a zenekart, támogatta a sportkört.

Most vége - igaz, nem váratlanul.

A mi dolgunk, hogy a lassan elvesző világból megmentsük azt, ami talán az Önök unokáinak, gyermekeinek is tanúságos lesz. Oroszlány város vezetőivel elhatároztuk, hogy a volt XX. aknán lévő múzeum fejlesztésével a technikatörténetben fontos berendezéseket az MVM Vértesi Erőművének támogatásával megmentjük a beolvasztástól, bemutatjuk.

Ám a bánya több mint gép: a bánya Önök, s az Önök emlékei is.

Ezeket az emlékeket is meg akarjuk menteni: ha segítenek ebben, akkor az egész XX. századi magyar szénbányászatot, annak hétköznapjait is.

Jelezzék számunkra, ha vannak képeik, tárgyaik, olyan emlékeik, amelyeket megosztanának velünk.

Múzeumunk gazdag fotótára rengeteg érdekességet rejt. A képen látható épület talán sokaknak ismerős: Brennbergbányán működött csaknem kétszáz évig Magyarország első szénbányája. A bánya az 1950-es években bezárt, a község ma kedvelt kirándulóhely. A templomot a brennbergi lakosság kérésére 1928 és 1930 között építették. 

A templom Füredi Oszkár építészmérnők tervei alapján készült, belsejének kialakítása a bányavágatokat biztosító ácsolatok formáját utánozza. További érdekesség, hogy templomtól némiképp szokatlan módon az épületében kocsma, a ma is működő Bányász Pince található. 

Archív fotó: Központi Bányászati Múzeum. Jelenkori fotó: dr. Polgár Patricia

Az alábbi metszetek egy 1780-ban megjelent kétkötetes műből származnak. Szerzője Johann Fichtel, aki kamarai tanácsos és amatőr ásványkutató volt, könyve* az erdélyi sóbányászattal foglalkozott. A képeken a tordai sóbányát örökítik meg, amely a világ 25 hihetetlen, ritkán látogatott látványossága között is szerepel, és igen jelentős helyszíne volt a magyar sóbányászatnak. 

Torda a jelenlegi Románia területén, Kolozsvártól 32 kilométerre fekszik. Már a rómaiak is bányásztak itt sót, de a tordai sóbánya a Magyar Királyság időszakában élte fénykorát. 

Rejtélyes favályúnk történetének kezdete a múlt század elejére tehető: 1817-ben a sóbányászatáról híres Aknaszlatina közelében lévő Királyvölgyön új akna telepítése közben fából készült, a sóbányászatban használatos  munkaeszközöket, berendezéseket találtak. Ezek közül többet is láthatnak kiállításunkban.

Az elmúlt csaknem két évszázadban erről a titokzatos leletegyüttesről nagyon kevés ismeretünk volt: nem tudtuk, hogy milyen kor emlékei ezek a falétrák, lapátok, teknők, de azt sem, hogy ki bontotta ki ezeket tárgyakat az eredeti helyéről, és ki őrizte a 19. század végéig.  

A tárgyak feltehetően a milleneumi kiállításra kerültek Budapestre, a Magyar Királyi Földtani Intézet Múzeumába. A Múzeum 1909-ben megjelentetett kiállításvezetőjéből és az abban közölt fotóból rekonstruálható, miből állhatott az eredeti tárgyegyüttes.  

A rejtélyek sora azonban még nem ért véget. 

Arról, hogy miért és mikor került a mi Múzeumunkba  jelentős hányada a leletanyagnak, csak hipotézisünk vannak.  A legvalószínűbb, hogy az 1950-es években Magyar Állami Földtani Intézet a geológiai gyűjteményen  kívüli anyagát átadta az illetékes kutatóhelyeknek, egyetemeknek. A Központi Bányászati Múzeum  csak 1957-ben alakult meg, valószínűsíthető, hogy nem közvetlenül, hanem az Egyetemen keresztül jutott hozzánk az anyag. Sajnos irattárunkban semmilyen utalást nem találtunk az átadásra, és a MÁFI vonatkozó leltárkönyve is elveszett. A tárgyakon sem régi, sem új leltári szám nem szerepelt, így ez  sem nyújtott semmiféle támpontot az azonosításhoz.

Ez utóbbi – tekintve, hogy sokáig a MÁFI gyűjteményébe tartozott az anyag, sőt annak kiállításában is bemutatták – elég furcsa. Lehet esetleg, hogy lekoptak, vagy csak valamiféle függőcímkét alkalmaztak. A Királyvölgyi leletekkel való azonosítási lehetőségét az 1980-as évek végének múzeumi vezetése elvetette, s sokáig nem irányult a tárgyakra figyelem.  

Néhány évvel ezelőtt azonban váratlan fordulatot vett a történet: Anthony Harding neves angol bronzkoros régész a királyvölgyi lelőhelytől nem messze, az erdélyi Betlentől (Brassó megye) egy  hasonló leletekből álló együttest tárt fel. A friss, szakember által történt feltárás megoldotta a datálás rejtélyét: a leletek a középső bronzkorból származnak.

Ezeréves bányászatunk – gyakran használt jelzős szerkezet.  A régészeti leletek tanúsága szerint azonban a későbbi magyar királyság területén már évezredekkel előbb is bányásztak, ha nem is a szó mai értelmezése szerint.

Évezredeken át változott, és változik ma is az, amit a  bányászat technikájának neveznek. A  technikatörténet bányászathoz köthető nagy találmányai közül azonban van olyan, amelyet már az őskorban is használták: ez a tűzvetés.

Mire jó ez?

Minden érc hordozó kőzetbe (nevezzük sziklának) van beágyazva. A tűzvetés során ezt a kőzetet felhevítették tűzzel, majd hirtelen vízzel leöntötték. A nagy hőmérséklet különbség okozta repedésekbe aztán könnyebb volt az éket beleütni, a kőzetet megrepeszteni, s így hozzájutni a bányászat tárgyához, az érchez.

A módszer mellett a 17. század végéig kitartottak a bányászok: akkor robbantottak először (szándékosan s dokumentáltan) puskaporral bányában - de erről majd később. S ezzel a tűzvetéses bányászatnak vége lett.