Rejtélyes favályúnk történetének kezdete a múlt század elejére tehető: 1817-ben a sóbányászatáról híres Aknaszlatina közelében lévő Királyvölgyön új akna telepítése közben fából készült, a sóbányászatban használatos  munkaeszközöket, berendezéseket találtak. Ezek közül többet is láthatnak kiállításunkban.

Az elmúlt csaknem két évszázadban erről a titokzatos leletegyüttesről nagyon kevés ismeretünk volt: nem tudtuk, hogy milyen kor emlékei ezek a falétrák, lapátok, teknők, de azt sem, hogy ki bontotta ki ezeket tárgyakat az eredeti helyéről, és ki őrizte a 19. század végéig.  

A tárgyak feltehetően a milleneumi kiállításra kerültek Budapestre, a Magyar Királyi Földtani Intézet Múzeumába. A Múzeum 1909-ben megjelentetett kiállításvezetőjéből és az abban közölt fotóból rekonstruálható, miből állhatott az eredeti tárgyegyüttes.  

A rejtélyek sora azonban még nem ért véget. 

Arról, hogy miért és mikor került a mi Múzeumunkba  jelentős hányada a leletanyagnak, csak hipotézisünk vannak.  A legvalószínűbb, hogy az 1950-es években Magyar Állami Földtani Intézet a geológiai gyűjteményen  kívüli anyagát átadta az illetékes kutatóhelyeknek, egyetemeknek. A Központi Bányászati Múzeum  csak 1957-ben alakult meg, valószínűsíthető, hogy nem közvetlenül, hanem az Egyetemen keresztül jutott hozzánk az anyag. Sajnos irattárunkban semmilyen utalást nem találtunk az átadásra, és a MÁFI vonatkozó leltárkönyve is elveszett. A tárgyakon sem régi, sem új leltári szám nem szerepelt, így ez  sem nyújtott semmiféle támpontot az azonosításhoz.

Ez utóbbi – tekintve, hogy sokáig a MÁFI gyűjteményébe tartozott az anyag, sőt annak kiállításában is bemutatták – elég furcsa. Lehet esetleg, hogy lekoptak, vagy csak valamiféle függőcímkét alkalmaztak. A Királyvölgyi leletekkel való azonosítási lehetőségét az 1980-as évek végének múzeumi vezetése elvetette, s sokáig nem irányult a tárgyakra figyelem.  

Néhány évvel ezelőtt azonban váratlan fordulatot vett a történet: Anthony Harding neves angol bronzkoros régész a királyvölgyi lelőhelytől nem messze, az erdélyi Betlentől (Brassó megye) egy  hasonló leletekből álló együttest tárt fel. A friss, szakember által történt feltárás megoldotta a datálás rejtélyét: a leletek a középső bronzkorból származnak.

A  széles múzeumi körben párhuzamot kereső kutató figyelmét sikerült felhívnunk arra, hogy a MÁFI-ból ismeretlen helyre került tárgyak a KBM-ben találhatók. Az angol szakember segítségével történt egy C14 izotóppal végzett kormeghatározás, mely megállapította, hogy a leletek mintegy 3500 évesek. Azaz, kiállításunkban jó megtartású három és félezer éves fa tárgyakat láthat a látogató, amelyek egy bányaterméknek, a sónak köszönhetik jó állapotukat. 

A sóbányászat folyamata a fenti tárgyak használatával a következő lehetett: a felszínről vizet vezettek egy nagyobb vízgyűjtő fateknőbe és ebből a fejtési téren elhelyezett vályúba (a lelet fő darabja). Az ennek fenekén alkalmazott csapok és facsövek hársfaszálain lecsepegő víz a lefejtendő sótömegben réseket mosott ki, míg végre a négy oldalról szabaddá vált sótömböket fabunkóval, esetleg feszítő eszközként használt fa rudakkal törhették le. A MÁFI kiállításának fényképe jól mutatja ezt a helyzetet. A kimosott rések és a vályúk tisztításában lehetett része az egykezes, egyenes falapátoknak.

Az édesvízi művelést a sóbányákban régtől fogva alkalmazzák, és ha megszakításokkal is, de tovább folytatják a későbbi századokban. Mindamellett a sóbányáknak a legnagyobb ellensége a víz. Gondoljuk meg, hogy 1 liter 0 C°-os víz 350 gramm, és 1 liter forró víz 400 gramm sót olvaszt föl. A leírt műveletet emiatt a mai világban, de már a középkorban is, rablógazdálkodásnak nevezték volna - a bronzkor viszonyai közt azonban ez egy elfogadható fejtési módnak számított.