Csönd volt, egy bányában szokatlan csend, amikor a napokban lehetőségünk nyílt a bezárt bányába lemenni. Ez volt az első – döbbenetes – benyomásunk. Nem működött már a frontfejtés, nem szállítottak szenet: a Márkushegyi Bányaüzemben befejezték a termelést.
Egy bányászati múzeum ilyenkor „ támad” : megpróbál az utókor számára minél több tárgyi emléket gyűjteni. Sokszor olyat, ami a kortársak számára érdektelennek tűnik: olyan sok van belőle, kinek lenne érdekes?
Egy olyan gépesített nagyüzem zárásakor mint Márkushegy persze számos, a józan ész diktálta kompromisszumot kell kötni. Szeretnénk-e egy teljes működő frontfejtést bemutatni? Persze. De hol és hogyan tehetnénk ezt? Az eredeti helyszín megnyitása az egyetlen - ám a szénbányák esetében lehetetlen – megoldás. Szeretnénk-e egy, több tíz kilométerre tehető föld alatti járatot bejárhatóvá tenni? Hogyne. De ez is lehetetlen kategória.
Amit meg lehet menteni az néhány, a technika jelen állapotát őrző gép, berendezés, szállítóeszközök. Ha a sors kegyes hozzánk, még a működőképességüket is megőrizhetjük részben.
Azonban ne legyenek illúzióink. Ez nem a „bánya” lesz, csak annak illusztrálása.
A bánya azonban nem csak gép, járat, csille, vagy szellőztető berendezés. Az ott dolgozók napi munkáját számos tárgy, felszerelés, dokumentum őrzi.
Voltak ünnepeik, gyászoltak együtt, életmódjuk sok tekintetben eltért a „föld felett” dolgozók többségétől. Erről, az életükről számos fotó, film készült. Ezekből, ezekről a lehető legteljesebb gyűjteményt létrehozni a mi kötelességünk.
Hogy utódaink ne csak azt tudják évtizedek múlva, hogy milyen gépek, technika volt a XX. század második felében egy szénbányában, de azt is tudják hogy kik voltak a magyar mélyművelésű bányászok, hogy élték mindennapjaikat – a bányában, s a bányán kívül.