1966 december 23-án váratlanul elhunyt Dr. Faller Jenő, a Központi Bányászati Múzeum alapító igazgatója. A temetésén, december 30-án, nemcsak a bányászattörténet, a múzeumügy elkötelezettjei, de a város is gyászolta.

A Kisalföld című megyei lap búcsúztatójában Radó Ferenc – az életút gazdagságának ismertetése mellett – idézte Faller Jenő szavait a miskolci költözésről: „Én nem akartam harmadszor is hazát cserélni, itt maradtam Sopronban”. Ennek a döntésnek mindannyian nyertesei voltak, s vagyunk: a város, annak kulturális élete, a múzeum, sőt mi valamennyien, akiket érdekel a technika-s bányászattörténet.

Sokszínű, művelt és a kortársai emlékezete szerint jókedvű, társasági ember volt. De szorgalmas, nagy tudású, a dolgokat összefüggésükben látó, jól író tudós is, aki közel kétszáz cikke, könyvei ma is sorvezetői a bányászati múlt kutatásának. Halálával egy közel egy évtizedes interregnum következett, melyben ugyan több kinevezett igazgatója is volt a múzeumnak, személyes elkötelezettsége azonban pótolhatatlan volt.

Igaztalanok volnánk azonban, ha nem emlékeznénk meg arról, hogy Dr. Domonkos Ottó, a soproni múzeum igazgatója, aki évekig irányította a mi múzeumunkat is másodállásban, sok szakmai feladatot végzett el, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy a múzeum túlélte ezeket az éveket. 1967. január 5-től végezte megbízotti feladatait, melynek első nagy kihívása az volt, hogy irányítása alatt még abban az évben lebontották az állandó kiállítást, hogy a szükségessé váló épület felújítási munkákat elvégezzék. Még abban az évben újra nyitott az akkor tíz éves jubileumát ünneplő intézmény.

Jelentős hagyatékok kerültek ekkor a gyűjteményünkbe: Schmidt Lajosé, az Esztó családé. Megvásárolta a múzeumnak Thorma János: Az aranybányászok motozása című festményét (fent) és egy jelentős éremgyűjteményt a Bányászati Kutató Intézet számára, melyhez a múzeum szervezetileg tartozott.

1969-ben Dr. Domonkos Ottó vezetésével jelentős leltárrevízíót végeztek, s ez pont olyan nagy munka, mint ahogy hangzik. A múzeum ugyanakkor egy furcsa helyzetbe is került: 1968-ban a soproni múzeum kiállításaként megnyílt Brennbergbányán az ottani Bányászmúzeum. Rendezője, a kiállítás forgatókönyvírója Dr. Környei Attila, a soproni múzeum történésze volt, aki ráérzett a munkásmozgalmi múlt fontosságára, s ott találta meg a lehetséges helyszínt. (Furcsa is lett volna a javarészt polgári anyagú soproni múzeum kiállításainak sorában).

Az épületben, ahol a 19. század közepén az első, magyarországi szénbányászatban használt gőzgép működött nyílt meg ez az állandó kiállítás.  Sajnálatos módon néhány tárgyunk ekkor került át ide, így például a brennbergi társpénztár vasládája, mely a Központi Bányászati Múzeum nyitókiállításának egyik fő darabja volt. 

Dr. Domonkos Ottó szakmai vezetése mellett volt azonban a bányászathoz közelálló, nagytekintélyű, ám a múzeumi szakmában nem jártas hivatalos vezetője is a múzeumnak: előbb Vendel Miklós akadémikus, majd 1971-és 1975. között Gyulay Zoltán egyetemi tanár.

1957. október 13-án, vasárnap délben a korabeli bányászegyenruhákat viselő dorogi, brennbergbányai bányászok és karszalagot viselő soproni egyetemisták sorfala között érkeztek meg a megnyitó prominens vendégei. Czottner Sándor nehézipari miniszter, Dr. Zambó János egyetemi dékán, a Magyar Tudományos Akadémia Bányászati Főbizottságának elnöke, Dobrovits Aladár, a Magyar Nemzeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum főigazgatója, valamint Bognár Dezső, Sopron Város Tanácsa Végrehajtó Bizottságának elnöke. Jelen volt számos külhoni, bányászattörténettel foglalkozó szakember: jöttek Freibergből, Pozsonyból, Zágrábból.

A vendégeket Dr. Faller Jenő okleveles bányamérnök, egyetemi docens, a múzeum alapító igazgatója fogadta.

A megnyitóbeszédet Czottner Ferenc nehézipari miniszter tartotta, a kor szellemének megfelelő, lelkesítő stílusban. A beszéd első részében a Szovjetunióban felbocsátott „mesterséges hold” jelentőségét méltatta: kitérve arra, hogy ez, a világraszóló esemény egybeesik azzal az évfordulóval, amikor a világ első proletárforradalma kivívta a proletariátus győzelmét és létrehozta az első olyan országot, melyben a munkásosztály vette kezébe a hatalmat. Még jó néhány, a Szovjetuniónak a béke megtartására tett erőfeszítésére vonatkozó mondata után fordult rá a nap eseményére, a múzeum megnyitására. Beszédének ez a szakasza sem volt mentes aktuálpolitikai áthallásoktól. Volt a beszédben néhány tényszerű csúsztatás is, de nem maradt el a biztatás, az új irányok kijelölése sem. Ez utóbbiban kiemelte a bányamunkássággal, azok munkásmozgalmi tevékenységével összefüggő tárgyak, dokumentumok bemutatását.

Számos szakmai szervezet méltató hozzászólása után Dr. Faller Jenő beszéde következett. Beszédében méltatta a miniszter segítségét a múzeum létrehozásában, s kérte azt a további évekre is. Elfogadta a miniszteri intenciót a munkásmozgalmi anyag fontosságáról, de, mint mondta: a bányászat és a bányászok felszabadulás utáni helyzetét „nem hangzatos jelszavak kiírásával és hangoztatásával akartuk ábrázolni a múzeumunkban, hanem azt – a véleményünk szerint – igényesebb utat választottuk, hogy a legprimitívebb éktől és kalapácstól kezdve a kapitalista idők embertelen munkaviszonyain és nyomortanyáin keresztül a legkorszerűbb bányagépekig és modern bányászvárosainkig igyekezzünk mindenből egy keveset bemutatni, mert úgy érezzük, hogy ehhez nem kell külön kommentár”. 

Dr. Faller Jenő beszédét azzal zárta: „szeresd a bányászt! Becsüld meg csodálatos és ragyogó munkáját!" Ő haláláig hű maradt ezekhez a szavakhoz. Elegáns távolságtartással kezelte a napi politikát, azzal foglalkozott, amit a legjobban értett, s nemzetközi szinten képviselt: magyar bányászat valós, s valóban jelentős  múltjával.

A Magyar Nemzeti Levéltár Győr- Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárának anyagából származó levelek is sok érdekes adattal szolgálnak az indulást illetően: úgy tűnik, egy múzeum alapítása akkortájt is nem kevés taktikázást és ravaszságot igényelt. 

1954 augusztusában a Gyulay Zoltán, a Bányamérnöki Kar dékánja levelet írt Bognár Dezsőnek, a Városi Tanács V.B. elnökének. Ebben arról tájékoztatta, hogy a Magyar Tudományos Akadémia azt a gondolatot vetette fel: több okból is helyes lenne a Bányászati Kutató Intézet Sopronba való áttelepítése. Mivel az Akadémia Szénbányászati Főbizottsága szeptember 7-én Sopronban tart ülést, kéri, hogy Bognár elvtárs addig nyilatkozzék arról, hogy a Városi Tanács el tudja-e helyezni a Bányászati Kutató Intézetet.

1954. szeptemberében megjött a válasz: a Sopron Város Tanácsa a Templom u. 2-4.szám alatti épületeket ajánlja fel a Kutató Intézet számára, melyben akkor Soproni Erdészeti Technikum kollégiuma működött. Októberben azonban a dékán arról értesítette a Tanács illetékeseit, hogy a Bányászati Kutató Intézet áthelyezéséről tárgyalások folynak, még nincs döntés, tehát nem tudnak nyilatkozni az ingatlan igénybevételéről.

A levelezés és a fennmaradt iratok szerint azonban alig fél év múlva, már nem a Kutató Intézet elhelyezésére, hanem bányászati múzeum céljára igényelte Gyulay Zoltán dékán, s az akkor már múzeumvezetőként aláíró Faller Jenő a Városi Tanács V.B. Igazgatási Osztályától a Templom u. 2-4. szám alatti ingatlant, amit a levelezésben következetesen egy egységként: volt Eszterházy palotaként említenek.

A levélben leírtak szerint egy tervezett, nagy Országos Technikatörténeti Múzeum Bányászati részlegének helyeként a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Tudománytörténeti Főbizottsága – a levélírók kérése szerint – Sopronba jelölte ki, ha a város tud ingatlant biztosítani erre a célra. A levél további részében leírtak szerint „az Egyetem nem tud több, a múzeum számára gyűjtött anyagot befogadni, annál kevésbé sem, mert a Szénbányászati Minisztériumunk kérésünkre most már megkezdi egészen nagy gépek, stb. leszállítását. Megkezdett akciónkat megállítani nem kívánjuk, mert az országos jelentőségű és városunknak is érdeke, hogy az Országos Bányászati Múzeum Sopronban alakuljon ki.”

A fent idézett levelezésből kitűnik: a múzeum alapítása akkortájt is nem kevés taktikázást és ravaszságot igényelt. Mert ugyan melyik helyi hatalmasság nem érezte volna megtisztelőnek, hogy egy országos hírű kutatóintézet a városukba költözik. (Hogy az érintett, évtizedeken át Budapesten működő kutató munkatársai mit szóltak az ötlethez, arról nincs adat.)  Elképzelhető persze, hogy a Bányamérnöki Kar költözni nem akaró oktatói is támogatták az elgondolást. Azt, hogy a Kart végleg és egységesen Miskolcra vigyék, még 1955-ben támadták a bányászat vezetői, így volt muníció a tiltakozáshoz, hely a taktikázáshoz.

Egyelőre nincs arra nézvést adat, hogy mi volt a cél: múzeumot akartak alapítani, s ehhez az ingatlant a Kutató Intézet Sopronba való költöztetésének ígéretével próbálták megszerezni, vagy valóban ide szerették volna költöztetni a Bányászati Kutató Intézetet – mely számos oktatónak teremtett volna lehetőséget a Sopronban maradáshoz - s amikor ez a terv meghiúsult, akkor vették elő az - egyébként is terítéken lévő - múzeum ügyét.

Faller Jenő, alapító múzeum igazgatónk így összegezte a Soproni Szemle 1958./2. számában a végső döntést: 1955. június 22-én az MTA Bányászati Főbizottsága Sopronban tartott ülésén elhatározta, hogy a bányászat emlékeinek védelmét és összegyűjtését központosan szervezi meg, a ezért Sopronban, a Nehézipari Műszaki Egyetem Bánya-és Földmérnöki Kara mellett, annak gondozásában központi bányászati múzeumot létesít. A határozat szerint a múzeum helye a Kar mellett van, mert „itt szolgálja legjobban az oktatásban elmondott és leírt szó mellett szemléltetéssel a szocialista hazafiságra, szak-és hivatásszeretetre való nevelést, másodszor, mert az egyetem mellett biztosítható a legjobban a szakszerűség az irányításban..”. 

Ez utóbbi intenció nem sokáig élt: 1959-ben megszűnt az a gyakorlat, hogy a bányamérnököket az első két évben Miskolcon, az azt követő oktatási években Sopronban képzik. 1959-től nem Sopronban van a magyarországi bányászati felsőoktatás, ám itt maradt a bányászat múzeuma.  

A kérdést akár úgy is folytathatjuk: miért volt úttörő tett Magyarországon műszaki múzeumot alapítani az 1950-es években? A válasz egyszerű: mert nem volt ilyen.

A mezőgazdaság és a közlekedés múltját gyűjtő, s őrző múzeumok a Millenniumi Kiállítás anyagára támaszkodva természetesen működtek, de sem a 19. században, sem a 20. század első felében nem fordult a figyelem az egyre jelentősebbé váló nagyipar felé, nem volt szándék az ipari múlt megőrzésére, nem folytak kutatások az ipari fejlődés társadalmi következményeiről. Néhány, jó szándékú kezdeményezés – melyek különböző okokból hamvukba holtak – után, az 1950-es évek elején indult meg újra a mozgolódás: meg kellene őrizni a magyar ipar emlékeit.

Urikány Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Pavilonja

Ennek a mozgalomnak volt az egyik élharcosa Dr. Faller Jenő, aki egy, 1960-as keltezésű írásában arról szólt, hogy a bányászat – s tegyük hozzá minden tudás – múltja hatalmas erőforrás. Csak az képes értékelni a saját munkáját objektíven, aki végig tud tekinteni szakmája fejlődéstörténetén, amihez nem csak egy-egy szakma műszaki-története, de társadalom-és kultúrtörténeti jelentősége is hozzá tartozik. 

Az 1950-es évek politikai kurzusának, a „vas –és acél országának” credójában központi szerepet játszott a bányászat és a kohászat. Bár az I. Világháború után csaknem valamennyi európai jelentőségű bányászattal bíró régiónkat elveszettük, ám a szakma jelentősége nem csökkent. A II. Világháborút követő újjáépítés, majd az erőszakos iparosítás éveiben azt senki nem vonhatta kétségbe, hogy az ország nem működhetne a bányászata nélkül.

Ebből a megkerülhetetlen pozícióból vetődött fel ismét a műszaki múzeumok alapításának szükségessége, különös tekintettel a bányászmúltat bemutató múzeum fontosságára. Már 1952-ben elfogadott a Magyar Tudományos Akadémia a tárgyra vonatkozó állásfoglalást, de a körülmények úgy hozták, hogy még öt évet kellett várni az első műszaki múzeum, a soproni Központi Bányászati Múzeum megnyitására. Ahhoz, hogy ennek jelentőségét megérthessük, álljon itt egy adat: az Országos Műszaki Múzeumot, csak évekkel később alapították, állandó kiállítás nélkül.

Egyszóval a Központi Bányászati Múzeummal áttörték a hagyományos múzeumi kereteket, beemelték a munka világát az addig főként köztörténettel, művészetekkel foglalkozó falak közé.

Számtalanszor tették fel számunkra a kérdést, mit keres Sopronban az országos gyűjtőkörű Központi  Bányászati Múzeum. Miért pont egy barokk belváros talán legszebb műemlékébe „telepedtek be” az alapítók ?

A válasz – vagy válaszok - látszólag egyszerűek. Többfajta magyarázat is közszájon forog, nézzünk azonban  a gyakran elhangzó válaszok mögé.  Az az érv, hogy 1919 óta itt működött a magyar bányászati felsőoktatás, 1957-ben már aligha állta meg a helyét. 1949-ben ugyanis hatalmi verdikttel  a kohászképzéssel együtt a bányászok képzését is áthelyezték Miskolcra, egy még nem létező egyetemre. A  költözést számosan, a szakma és az egyetem kiemelkedő nagyjai is ellenezték, ám 1957-re  vesztettek: a Karoknak 1959-ben  költözni kellett.

A Főiskola épülete 1919-ig

Az Akadémiai Ifjúsági Kör zászlaja

Jó válasznak tűnhet az is, hogy itt, a város tulajdonában lévő erdőben nyílt meg Magyarország első kőszénbányája, 1753-ban a később Brennbergbányának nevezett területen. A múzeum nyitásának évére azonban elkopott a büszkeség. Csak a korábban ott dolgozók emlékeztek a szép napokra, a határsávba szorított bánya múltja az 1951-es bezárása után önmagában nem igazán volt erős érv a döntéshozók számára.

A brennbergi szénteknő geológiai metszete

Valószínűleg a fentiek mellett kellett valamiféle személyes vállalás, mondjuk úgy, civil kurázsi is ahhoz, hogy a múzeum pont Sopronban talált otthonra. Meggyőződésünk, hogy a múzeumalapító Dr. Faller Jenő személyes hite, a bányászmúlt  - és Sopron - iránti elkötelezettsége nélkül a fenti érvek nem találtak volna meghallgatásra. Kellett egy szakmai tekintéllyel bíró, jó városi és egyetemi kapcsolatokat ápoló ember, aki nemcsak a Miskolcra való intézményi költözést nem támogatta, de maga sem óhajtott költözni. Nemcsak a saját életminőségét, de az egyetemi és bányászati múltat őrző, még Selmecbányáról átkerült egyetemtörténeti gyűjteményt is védte, amikor kiállt a soproni alapítás mellett.

Freskónk: a brennbergi szén megtalálása

1957. október 13-án nyílt meg Sopronban Magyarország első műszaki múzeuma, a Központi Bányászati Múzeum.

A 60. évforduló jeles esemény a múzeum életében, s készülünk is ünneplésre. Sopron önkormányzatának, a soproniaknak a támogatásával ez év utolsó hónapjában időszaki kiállítást nyitunk, konferencián beszélünk a bányászat múltjáról, kiemelt témaként Sopron városának saját bányájáról: Brennbergről.

A kiállításra és a konferenciára azonban még várni kell - bár már erősen dolgozunk az ügyön. Hogy addig se maradjunk le az ünnepről, úgy döntöttünk, megosztjuk Önökkel az elmúlt 60 év legjelentősebb eseményeit, megmutatjuk már elbontott, vagy még látható állandó és időszaki  kiállításaink képeit,  könyvtárunk  alig ismert kincseit, kutatásainkat, kiadványainkat, egyszóval mindazt, amitől a mi múzeumunk – reméljük nem csak számunkra – különleges.

Valamiféle rendszert azonban szeretnénk a „blogfolyamba” vinni: ezért a múzeum létrejöttének körülményeit, az azt követő évek jellemzőit és a mostani állapotokat bemutató írásokat kronológiába rendezzük. Amikor épp „odaérünk” a történetünkben akkor írunk az épületünkről, annak kiemelkedő  színvonalú műemléki felújításáról - tesszük ezt sok-sok képpel.

Áttekintést adunk az elmúlt hatvan év állandó kiállításairól, s az azok mögött megbújó kiállításpolitikáról. Megmutatjuk az elmúlt  évek le múzeumi innovációit: az interaktív Látványtárat  és a minden kisgyerek számára kedves Élménybányát. 

60 napon át csak a múzeumról fogunk írni. Néha - valószínűleg - szubjektívnek találják majd írásainkat, de mentségünkre szolgáljon, hogy a blogok szerzői több évtizede dolgoznak már itt, személyes elkötelezettségünk tehát érthető.  Reméljük sikerül Önökkel érzékeltetnünk: az Esterházy-palota falai között az elmúlt évtizedekben mi minden történt. Mi történt a falak között, és hogy változott a múzeumi munka, s hogy változott meg a múzeumnak helyet adó Esterházy- palota.  Bár sokan vélik úgy, hogy egy múzeum maga az állandóság - ez közel sincs így.

Történeteinket olykor-olykor megszakítjuk: néhány ritkán, vagy épp soha nem látott tárgyat, dokumentumot, könyvet is bemutatunk, amolyan virtuális múzeumként.

Termésréz

Tartsanak hát velünk, olvassanak rólunk, a bányászat és a város múltjáról, nézzék meg raktáraink, könyvtárunk eddig nem látott darabjait. 

A gőz feszítő erejével már az ókori görögök tisztában voltak, ennek az energiaforrásnak az iparban történő felhasználására azonban először az angol ipari forradalom időszakában, a XVII-XVIII. század fordulóján került sor. A tűzgép ugyan még nem volt elég kiforrott találmány, de már működőképesnek bizonyult. Feltalálása Thomas Savery, tökéletesítése Newcomen nevéhez fűződik. Már a gép eredeti célja is a bányavíz kiszivattyúzása volt. 

Múzeumunk egyik legszebb, s részben működő 1:5 méretarányú modellje (lent) Delius Traugott Kristóf 1773-as bánya-műveléstani könyvének metszete (fent) alapján készült. 

A magyar bányaművelésben használt első tűzgép (gőzgép) története az egyik pórul járt befektető, Bél Mátyás leírásában.

… Volt akkor Bécsben egy bizonyos angol úriember, akinek Potter volt a neve, és aki atyjától tanulván meg azt, magával hozta a földalatti vizeknek a mély aknából tűz segítségével és hatalmas csövön át történő kiszivattyúzásának tudományát…

.. A gépezet tehát,amelyet a besztercebányai kohókban öntöttek és kovácsoltak ki rendkívüli pontossággal a munkások, s végül – ha jól emlékszünk – az 1722. esztendőben odaszállították ahhoz a régi aknához, amelyről beszéltünk, s ott csodával határos módon sikeres eredménnyel  működni kezdett. Akkora víztömeget emelt ki ugyanis minden merítéssel, hogy aki nem látta saját szemeivel, aligha volt képes felfogni. De mivel a földalatti  vízfelfakadások állandóak voltak, a gépezet rövid idő alatt eltört, a víz könnyen a korábbi magasságokig növekedett az aknában.. Azt mondhatnánk: mintha Sisyphus szikláját akarta volna felgörgetni a hegyre nagy iparkodással az erre a célra alakult társaság, hiszen a víztömeg, amelyet több heti időtartam alatt kiemeltek a földalatti tóból, már egy rövid munkaszünet alatt is visszatért oda.

A munkások lelkesedésével együtt növekedett közben a hatalmas jövedelmekben való reménykedés vagy bizalom is: igen sokan voltak olyanok, akik óriási pénzösszegeken vásároltak meg igen kicsi részesedést. … De később, amikor úgy látták azok, akik beléptek a társaságba, hogy megcsalatkoztak reményeikben és sem a költségeknek nem szakad vége, sem pedig a törékenyebb teléreknek nem mutatkoznak biztos ismertetőjegyei, sőt ellenkezőleg: ama régi feljegyzések is gyászos jövőt jósoltak – akkor oda vezettek a számítások, hogy a munkát félbehagyják és ha lehetséges , másutt helyezik üzembe ezt a hatalmas és költséges gépezetet.

Úgy emlékezünk, hogy mindez az 1729. esztendőben történt – azután, hogy ha szűken számoljuk is a kiadásokat, százharmincezer forintot emésztett  fel a kísérlet. És a munka megszakadása mekkora kárvallásokat okozott a város lakóinak, azt könnyű kiköveztetni..   

„ Tantae molis erat” (Ilyen hatalmas volt) - írták róla. 

„Ó, bárcsak ne lett volna…” jegyzi meg Bél Mátyás az 1735 és 1742 között latin nyelven megjelent Notitia  Hungariae novae historico- geographica című országleírásában, a bányavárosokról, közelebbről Újbánya leírásának lábjegyzetében.

A türelempalackok a korabeli bányászat teljes vertikumát mutatják be. Ez a18-19. századi értelmezésben a nemes- és színesércek bányászatát, ércelőkészítését és  kohászatát, valamint  az előállított fémekből történő pénzverést foglalta magában.

Ez utóbbiak persze csak Körmöcbányán kerülhettek a türelempalackba. A mai szűkebb értelmezéstől eltérő felépítésű üzemet ezért újabban montanisztikának is szokták nevezni. A só, vas és szénbányászat köréből egyáltalán nem ismerünk türelempalackokat.

Belelátunk, de nem nyúlhatunk hozzá

A türelempalackos ábrázolás azért volt nagyon alkalmas a bányászat bemutatására, mert így a közép- és koraújkori ábrázolásmódnak megfelelően a bányát egyben, de mégis mintegy kinyitva lehetett ábrázolni. Hozzátartozott ehhez az érzéshez a titokzatosság is. A bányászat már eleve titokzatos volt a kívülállók számára, ezt növelte az üveg átlátszósága: belelátunk, de nem nyúlhatunk hozzá.  Végül a kvázi lehetetlen csodás érzete, mivel a figurák egyes elemei, pl. karjuk, szerszámaik már a palackban lettek összeragasztva. Tehát egészükben már nem lettek volna berakhatók, s még kevésbé kivehetők a palackból.

Háromszintes felépítményű bányászpalackunk Körmöcbányán készült, amit a benne elhelyezett pénzverők bizonyítanak. Az alsó és középső szint a földalatti bányamunkát mutatja be, míg a felső felszíni tevékenységeket. Középen a padozatba vágott téglalap alakú aknanyíláson keresztül az aknalétra van elhelyezve, mely összeköti a szinteket.  A tárókat egy-egy fakabátszerű jelképes tárószáj szimbolizálja.

A két alsó szinten galenites ércdarabokat fejtenek a vájárok ékkel kalapáccsal. Németes szabású fekete kabátot, fekete farbőrt, vörös magyar nadrágot, alacsony fekete lábbelit és zöld süveget viselnek. A fekete bányászkabát ujjai végén és a szétnyíló mellrészen piros sávval díszítettek.  A nadrág nyílásán a vitézkötést fehér íves vonalakkal jelölték. A zöld színű süvegek felfelé kicsit kúposodnak. A vájárok haja gallérra hulló, sötétbarna. Egy részüknek egyenesre pödrött bajusza is van. A két csillés viselete hasonló, de a kabát fehér, a nadrág zöld és tótkalapot van a fejükön. A csille barna színű, fekete festéssel jelölték rajta a ferde vasalatokat. Egy bányász hasonló öltözetben, de zöld vájársüvegben érctálat tart, míg egy másik a szinteket összekötő aknalétrán mászik. Az aknász a középső szinten áll. Jobbjában hosszú piros botot, baljában bányamécsest tart. Ruházata azonos a vájárokéval, de lábbelije magas térdig érő fekete csizma.

A felső szinten az aknanyílás fölött kézivitla, mellette háromnyilas érczúzó és ércmosó szér, farbőr nélküli (külszíni) tótkalapos mosó munkással. Az előtér jobb oldalán kohót láthatunk, melybe egy kohász a feje fölé emelt ércteknőből ércet adagol. A túloldalon golyós pénzverőgép látható. Két munkás a pénzverés munkamenetének megfelelően a golyókhoz kötött kötéllel lendíti körbe a kart, míg egy harmadik a gép előtti gödörben a lapkákat helyezi a verőtövek közé. Mind fehér inget és zöld süveget, zöld nadrágot viselnek. A két álló munkás világosbarna, köténynek előre kötött farbőre is jól látható.    

Az Esterházy Kincstárat a család Fraknón őrizte - ezek főként ötvöstárgyak, textilek, ékszerek voltak. A tárgyakat 1918-ban, talán a békeszerződés fenyegetése miatt áthozták Budára és aTárnok utcában lévő palotájukban helyezték el. A kincstárat 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt lefoglalták, köztulajdonba vették, s elhelyezték az Iparművészeti Múzeumban.

A Tanácsköztársaság bukásával a rendelkezés hatályát veszette, de a család úgy döntött, hogy a tárgyakat letétbe a Múzeumban hagyja. Sok évvel később, a II. világháború végén, a front közeledtével bizonytalannak ítélték ezt a helyzetet és visszaszállították a Tárnok utcába a tárgyakat - itt érte a Kincstárat a bombatámadás. Alig maradt meg valami, a maradványok 1949-ben kerültek elő a volt palota pinceromjaiból.

A töredékes és rossz állapotú anyagot visszaszállították az Iparművészeti Múzeumba, ahol restaurátorok mérték fel a károkat. Néhány tárgyat – így a nálunk látható tárgy eredetijét is sikerült restaurálni. A nálunk látható serleg egy ún. replika, melyet az eredetit másolva készítettek el, az Iparművészeti Múzeum jóváhagyásával 1971-ben. 

Az eredeti tárgy Selmecbányáról, 1650-ből származik. Úgynevezett "harang alakú serleg", mely a bányászat teljes vertikumát bemutatja. A cuppa oldalán és a fedélen trébelt jelenetek, a talpban és talpon kis ezüst bányász figurák jelenítik meg az egyes munkafolyamatokat. A cuppa oldalán ametiszt és kvarc kristályok láthatók forgácsfoglalatban. A fedél közepén nagyobb, fél térden ékkel-kalapáccsal fejtő bányász alakja figyelhető meg, a fedél belső felén vésett lemezen szerencsekerék ábrázolás. 

A Központi Bányászati Múzeum idén ünnepli megnyitásának 60. évfordulóját. Várjuk azok jelentkezését, akik annak idején részt vettek a múzeum rendezésében, megnyitóján, hogy visszaemlékezéseikkel megőrizzük emlékét az alapítók generációjának! 

A jubileum alkalmából erre az évre olyan szakmai kutatást tervezünk, mely „ túlterjeszkedik” a 60 éven, a magyar bányászat 1945. és 2016. közötti időszakát tárja fel. Természetesen nem csak a szigorúan vett technikatörténeti áttekintés, hanem gazdaság-és társadalomtörténeti összefüggések feltárása is a cél.  Kutatásunkban hangsúlyt kap az 1990. és 2016. közti időszak: a bányászat felszámolása, annak gazdasági és társadalmi következményei. A kutatás eredményeit időszaki kiállításon kívánjuk bemutatni, melynek megnyitójához konferenciát rendeznénk az adott témában. Az anyagi források összegyűjtésére már megkezdtük a pályázatok írását, reméljük sikeresek leszünk - mint ahogy azt is, hogy a szakma is támogatja ennek az összefoglaló kutatásnak a megvalósítását.