Faragott lapocskákból intarziásan összeragasztott fatábla. Két részből másodlagosan összeállított. Földalatti bányatérségeket ábrázol, a hagyományos, kőzethasadékokon keresztül, mintegy kinyitva a hegyet. Hét munkálkodó bányász figura látható rajt. Közülük egynek éppen csak a feje látszik, a többiek közül kettő vitlás, vagyis a függőleges szállítással foglalkozik, egy varázsvesszős, aki a feltárást végzi egy lapátos, két csákányos. A csákányok megfelelnek az ismertetett szerszámoknak. Meglepő, hogy ékkel-kalapáccsal dolgozót nem találunk köztük, s ugyancsak érdekes, hogy a szállítóeszközök közt nem látható a csille. Az ék-kalapács ugyanis még általánosan elterjedt szerszám a 17. században az ércbányászatnak. Tekintve pedig, hogy Nagybányán a 17. században – dacára az 1627-es selmecbányai kísérletnek és újításnak –  még nem terjedt el a robbantásos jövesztés, aligha várhatjuk annak létét a zalatnai bányászatban.

A csillét már 1513-ban ábrázolták a rozsnyói Szent Anna-képen, s ennyi idő alatt már bizonyára eljutott az erdélyi bányászathoz is. Kétségtelen azonban, hogy a tábla feltehetően csak töredékeit őrizte meg egy jóval nagyobb művészeti alkotásnak. Így az, hogy az említett technikai elemek nem jelentek meg az ábrázolásokban esetleg a műtárgyak erősen hiányos voltával is magyarázhatók. Viseletük hozzáfűzött ujjú – a bányászatban másutt is általános, – ujjas,  térdnadrág, harisnya, cipő és farbőr. Ez megfelel a 17. század általános és nemzetközi bányászviseletének. Fejükön hegyes, hátrafelé lehajló sapka. Ez a sapka, ellentétben a térdnadrágos viselet nyugati voltával, a korabeli magyar panyókás sapkára emlékeztet, ami egyéb bányászábrázolásokon nem jellemző.

A tábla a 17. századra datálható, s valószínűleg egy nagyobb ábrázolás megmentett maradványaiként értelmezhetők. Feltehetően az Erdélyi Fejedelemségben készült, amit az is erősít, hogy Bedő Rudolf, az egykori erdélyi erdélyi műgyűjtő anyagából került a Központi Bányászati Múzeumba.

Szemán