A soproni Központi Bányászati Múzeum hivatalos blogja hírekkel, érdekességekkel

Központi Bányászati Múzeum

Kosáry Domokos: Péch Antal élete - részletek

2019. február 13. - Központi Bányászati Múzeum

Város a bányák felett /kézirat 21-79 .p./ II. fejezet

A selmeci akadémia

1835-ben John Paget angol utazó meglátogatta Magyarország „bányász-fővárosát”, hasonló jelekre figyelt föl, amikor az Ipoly felől lassan a város közelébe ért. „Zúzott salakból készült utak, részeg bányászok, mosóházak, kohók, a zúzómalmok nehéz dübörgése: mindez azt jelezte, hol vagyunk. Magát a várost egy régi, erős kapun át értük el, amely hosszú, meredek utcára nyílik. Ez valaha nyilvánvalóan keskeny hegyi patak medre volt. Úgy a hegyfalak közé szorul, hogy alig van hely egy-egy sor házra két oldalán. Utasunk a kocsiról leszállva, gyalog és látszólag kissé kedvetlenül kaptatott fölfelé az utca egyeletlen kövezetén. Midőn végre felért, megragadó látvány tárult elé. A hegyek alkotta, hatalmas amfiteátrum előterében a város templomai , és más, nagyobb épületei álltak.

Körben, a hegyoldalak pedig a „bányászok fehér házikói fedték, kikandikálva a zöld lombok közül, melyek szinte elborítják őket”.

Még magasabbról, a négyszögletű őrtorony tetejéről, e  sok kis ház olyan volt, mint megannyi, lejtőn függő fecskefészek. Itt egy várfal bukkant elő, amott meg egy modern kohó, magas tetővel. S messzi a Kálváriadomb mögött, hegyek meredtek mindenfelől.

„ A városban víg, pezsgő élet mutatkozik,…… nyalka bányász öltözetű egyetemiek mozognak fel s alá tréfálkozva” kezdi a benyomásait újabb hét év múlva, 1842-ben egy szombati délután Berecz Károly, az ifjú , huszonegyéves jogász-és írójelölt, aki már össze is barátkozott a kortársaival , az akadémia hallgatóival, és este az „egyetemi kávéházban” beszélgetett  velük lelkesen. A bányászati akadémia , írja, nyelvében és szokásaiban olyanféle, mint egy német egyetem. De ez akkor, az 1840-es években az ifjú szerző láthatólag nem minden vonatkozásban tartja helytelennek. A hallgatók szemében, folytatja „ minden nemes s magasztos iránt lángoló , szabad szellem tükröződik”. Egymással „ felette barátságosak”, és „társalgásaikban  eleven, ép s finom simaság mutatkozik melly ( sic),  mely a városka míveltebb társas köreiben is tónt ad. Külsejükön szilárd határozottság és nemes önbizalom tűnik elő”.

E jellemzést hajlandóak volnánk néhány realisztikusabb megjegyzéssel kiigazítani, vagy épp mint naiv lelkesedést félretolni, ha a benne rejlő, önkéntelen összehasonlítás miatt nem volna mégis érdekes.

Péch Antal 1838-ban érkezett Nagyváradról

A táj és a helyi társadalom objektíve egyazon valóságát nyilvánvalóan mégsem egészen ugyanolyan benyomások között szemlélte,  ez a tizenhat éves diákfiú, mint a világlátott  külföldi utazó, vagy akár az öntudatos, ifjú hazai pennaforgató, aki megszokta már, hogy a nevét nyomtatásba lássa. Nem szólva arról, hogy az utazók hamar búcsút mondanak, emlékeikkel, jegyzetfüzeteikkel, a tavaszi napsütést és mosolygó lombokat őrző, biedermeyer életképeikkel.

A diák azonban ott marad, szegényes szobájában, a jelen és a jövő szorongató gondjai között. A bányamunkás ott marad, nem színes dekoratív mellékalakként, zászlóval a kezében, hanem könyörtelen, keserves munkában, téli hajnalokon, aknák fekete mélyén, amely sötétebb mint a nyomor, a tudatlanság és a babona, amelyre a fennálló világ ítélte őt. A sok kis ház ott marad, nem mint megannyi derűs fecskefészek, hanem mint szegény és eldurvult életek karámja, korán hanyatló testeké, amelyek hamar befutják a munka, kevés öröm, több éhezés, betegség és végül a halál állomásait. A város ott marad , süvöltő jeges szelekben, huzatos házaival, amelyek egyre kevesebbet nyújtanak. A belőlük nyerhető, mind gyengébb minőségű ércet egyre fejlettebb technikával tudja csak hasznosítani a bányatiszt és a bányamérnök.

 Selmec a magyar városok közt

 Árpád kor óta szabad királyi város, rangja még a 19. században is jelentős. Azok a városok, amelyek í középkorban mint bányászati és kereskedelmi központok virultak kevés kivétellel megtorpantak a késői feudalizmusban. A 16-18. századi jelentőségük inkább a török hódoltság következménye volt : az ország középső részén lévő városokat elsöpörte a háború. A 18. század végi intenzív és erőteljes újjá építés a városok sorában hátrasorolta ezeket , nem így Selmecbányát, mely 1798-ban is a legjelentősebb szabad királyi városok között volt. Schwartner  statisztikája szerint . Az öt  legnépesebb – 20 ezer főnél nagyobb lélekszámú város : Pozsony, Pest, Buda, Debrecen és Selmec. ( Ez utóbbihoz viszont hozzászámolták a városközponttól távoli külvárosokat, településrészeket, melyek hol együtt, hol külön szerepelnek a leíratokban. ( Hodrus, Szélakna ) 1785.ben a 18 800 lélekszámú Selmec a szomszédos Bélabányával együtt érte el a 20 400 lakost, ahol 1914 ház volt. Ezzel megelőzte Pestet: 20 ezer lakos 1883 ház, sőt a nála nagyobb Pozsonyban is csak 1338 ház volt.  12, 6 ezer lakó , Kassán 7,5 ezer.
Igaz viszont, hogy Selmecbánya tovább nem növekedett: 1839-ben, Péch Antal diákkorában már az összes külvárosát is hozzászámolva csak 16, 5 ezer lakója volt Fényes Elek statisztikája szerint.

Népessége eddigre elmaradt olyan népes mezővárosok mögött, mint a Nagyvárad, Péch szülővárosa.

Mégis jelentős város volt, ebbe szerepet játszott az, hogy a kincstári bányászat egyik meghatározó központja volt, hogy meghatározó szerepe volt a bányászati szak-és felsőoktatásban.

 A Garam vidéki bányászat

Középkori eredetű hét bányaváros: Bakabánya / Pukanec / Bélabánya / eredetileg Fehérbánya / Besztercebánya, ahol az Óhegy és Úrvölgy között a 14. századtól európai méretekben is jelentős rézbánya m, ami működött. Itt volt a 15-16. században a Thurzó-Fugger vállalkozás központja. Körmöcbánya amiről főként régi aranybányái és a ma is létező pénzverdék jutnak eszünkbe. Ide tartozott Újbánya / Königsberg / és Libetbánya is . Az un. alsó-magyarországi bányavárosok meghatározó városa Selmecbánya. Az elnevezés a török hódoltság idején vált általánossá, mikor is nem Pestbuda, hanem Pozsony, illetve Bécs felől nézték a  Habsburg uralom alá került, megmaradt országrészeket. Az ide tartozó kincstári bányák az udvari kamara, illetve közvetlenül az alsó-magyarországi főkamaragróf irányítása alá kerültek. Hivatalának székhelye Selmecbányán ma a szlovák bányászati múzeumnak ad helyet. Ez időben még a 13. századtól működő magánbányászat is jelentős volt Selmecen. Ám a 17.századra kis tőkeerejű, kevés szakembert foglalkozató magánvállalkozások ideje lejárt: nem tudtak megbirkózni az egyre mélyülő bányák víztelenítésével. A bányavállalkozók előbb társulásokat hoztak létre, ám ez sem volt megoldás. A bányák zöme került viszonylag rövid idő alatt kincstári kezelésbe.

Hírünk külföldön

Selmecbányán, közelebbről Szélaknán 300 létrafokon  szállt le a bányába, ahol megcsodálta a 8 méter átmérőjű vízikereket, mely a vizet a mélyszintről az altáró szintjére emelte. A legjelentősebb fejlesztések a vízkiemeléshez kapcsolódtak. Korábban lovakkal,  vagy emberekkel hajtott szivattyúk helyett 12 évvel az angliai megjelenése után 1724-ben üzembe helyezték az első tűzgépet ( gőzgépet ) Magyar Királyság területén.  A  terveket az angol Isac Potter és az osztrák Fischer von Erlach . 1734-től több gép is működött. Jelenős eredményeket ért el bányák két  főgépmestere: Hell Máté Kornél és fia Hell József Károly – levegő-gép Ez utóbbi  alkalmazott először vízoszlopos hajtógépet a himbás bányaszivattyú mozgatására. 1753-ban pedig a bányákban először használtak sűrített levegőt. Radikális fejlődést jelentett a város környéki mesterséges bányatavak világviszonylatban is egyedülálló rendszerének kiépítése. A Mikoviny Sámuel nevéhez köthető tavak – a közlekedő edények törvénye szerint  működtek, működtették az Hellek és az Erlach  nevéhez köthető vízkiemelő berendezéseket. Eredeti konstrukciók voltak  : vízfelületük többnyire kicsi, vannak csatornával összekötöttek, s vannak olyanok, melyeket közvetlenül az aknákba kötöttek be. A szivattyúzás magassága : 48-133 méter volt, a  meghajtó víz mennyisége : 700- 2295 m³, míg a szivattyúzott víz mennyisége  60- 1358m³ volt.

 A selmeci akadémia tannyelve

A magyar diák ha itt diplomát akart szerezni akkor a latin nyelvű hazai államigazgatási nyelvtől elszakadva egy külön, sajátos nyelvjárású német világgal kellett megismerkednie. Közelebbről nézve ez a világ is három nyelvű volt. Az akadémia német tannyelvével, a nemzetiségben heterogén hallgatók nyelvhasználatával, az udvari kamara német hivatalos nyelvhasználatával, német, magyar és részben szlovák bányatisztek nyelvével és a nagyrészt szlovák bányamunkások nyelvével. Mindennek helyszíne egy magyar szabad királyi bányaváros volt, ahol a társalgás nyelve német, szlovák etnikai környezetben.

Péch Antal élete végén egykori évfolyamtársára,  Zsigmondy Vilmosra emlékezve így írt erről:

„ Nemcsak a magyarországi és osztrák birodalmi tanulók, hanem a külföldiek is hallgatták az előadásokat, mert a akadémia tannyelve német lévén és a tanulók szokásai megegyezvén a német akadémiákon dívókkal , egészen úgy tekinthették magukat, mintha Németországban lettek volna”.

A század végére a német helyét a magyar vette át. Mind az iskola, mind az bányaigazgatás nyelve magyar lett, s a városban lakók társalgási nyelve is.

A német oktatási nyelv sok tanulónak okozott nehézséget: bár Péch Antal temesvári származású lévén ne tartozott közéjük. 1839-ben első évfolyamában 121 hallgató közül 69 volt „magyar” . Többségük azonban ezek közül is beszélt németül. Péch ugyanakkor sajnálatosnak , hogy a  magyarra való tannyelv váltás után lecsökkent az érdeklődés az akadémia iránt. „ Akkor idegen nyelven kellett tanulni a hiányosan felszerelt tanintézetben a bányászat gyakorlásához szükséges tudományokat négy évig. Most magyarul, jó felszereléssel, csak három évig. Mégis egyre kevesebb, évente tíznél alig több a jelentkező.”

A magyar diáknak egykor az iskola német jellege tűnt fel leginkább. Az utókornak a hallgatóság heterogén nemzetiségű összetétele.

1770-1870-ig összesen 5256 hallgató végzett Selmecen a centenárium alkalmából összeállított jegyzékben Péch a 2820, sorszámú. A diákok közül 2958 származott a magyar királyság, illetve Erdély területéről. 2298 pedig „ külhoni” volt, többségükben a Monarchia kül3248önböző országaiból.

Az 1846-os reformig összesen 3248 hallgató végzett itt: 1543 / 47, 5 % / az akkori Magyarországról, Erdélyt 285 / 8,8% / Horváth-Szlavóniát 8 / 0,2% / Fiumét 1 / 0, 03 % / képviselte. Vagyis mindent összevetve a „ magyar korona országait „ mindösszesen 1837 fő képviselte, ez a teljes hallgatói létszámnak az 56,6 %-a. Ugyanakkor nehéz volna – és valószínűleg akkor is nehéz volt – eldönteni ki számított magyarnak. Mivel  nemzetiségiek igen egyenlőtlenül helyezkedtek el a társadalmi ranglétrán, a német nyelvűek aránya magasabb volt itt mint az ország össznépességében.

 Az 1411 „ külhoni” hallgató közül a legtöbb a Monarchia országaiból származott  -ők a bécsi udvar nézőpontja szerint nem voltak külhoniak.  Ausztria 777 , e tételen belül Tirol 140, Stájerország 99 diákkal szerepel  listán. Cseh-és Morvaország 470 növendék. A Monarchia keleti tartományaiból is jöttek: Galícia 109, Bukovina 11, a balkáni tartományok összesen 43 fő.

A „ valódi” külhoni küldő államok : német fejedelemségek, Svájc, Velence, Szerbia, Lengyelország, Oroszország, Moldva .

 Hallgatók, diákszokások

Magyarországon a német egyetemeken szokásos Burchenschaft –mozgalom csak Selmecbányán vert gyökeret.Az iskolai szokások szorgos búvárai megállapították, hogy a huszas évek  elején/ 19. század/

Ausztriából idekerülő diákok vitték ebben a kezdeményező szerepet. Julius von Helms , a tiroli Anton Pachler  és a bécsi rendőrség szeme elől eltűnni akaró Karl Stegmayer  alapította a selmeci „német társaságot”. Pajkos, merész, „flott”fellépésük hamar követésre talált és meglehetősen felforgatta az addig szigorúan kordában tartott  selmeci diákéletet. A rendőrség próbált fellépni ellenük, és jelvényüket, a Ziegenhainer néven ismert faragott botot ahol érte, elkobozta. Megítélésük szerint a Burchenschaft –mozgalom mint a német ifjak „ felforgató” nemzeti törekvéseinek képviselője elsősorban politikai szervezetnek minősült. Gyakorlatilag azonban , legalábbis ez a selmeci hajtás nem igen volt több, mint kifele zárt, belül összetartó diák-közösség, amely hagyományos szokások szerint rendezte be és élte saját,elég színes, de kissé öncélú életét. A testületi szellem ébrentartása, olykor a szegényebb diákok támogatása mellett főben abban merült ki a funkciója, hogy közös mulatozásokat, ivászatokat rendezett. A mulatási nap / Schachttag / késő délutánján a kék szalagot viselő ivászati bizottság / Saufcommissarium / a szélaknai kapun túl fekvő, Der neue Schacht nevű kocsmába invitálta a diákokat. Itt megjelent az egész tisztikar : az elnök, a praeses , aki főleg az ivászat menetét szabályozta, azután a Fuchs major , vagyis az első évesek, a gólyák vezére,  a cantus  praeses, vagyis az énekmester, aki a német diákdalokat intonálta, s végül a Fuhrwerkek, akiknek a végleg elázottak hazaszállításáról kellett gondoskodni. A Burchenschaftnak utólag a szemére hányhatjuk, hogy virtusnak képzelte el a féktelen dorbézolást, meg hogy a kívülálló „filiszterekkel”szemben nem egyszer hivalkodóan viselkedett. Ez azonban mi sem változtat nagy hatásán és azon a tényen, hogy hosszú időn át az akadémia teljes hallgatóságát összefogta.

Pontosabban szólva: a szervezet német jellegétől és öncélú szabadosság eszményétől már ekkor kezdtek elkülönülni, egyelőre a közös testületen belül más, előbb magyar, majd valamivel utóbb „szláv”, vagyis főként szlovák polgári tendenciák. Mindkét esetben szűkebb baráti körből kinőtt olvasó-egyletekkel találkozunk, könyvtárral, irodalmi és nyelvművelő ambíciókkal, amelyek a városi polgárság és az evangélikus líceum diákjai, tanárai között, már korábban visszhangra leltek. / I. 71-72. p.

 A nagyrészt akadémiai hallgatókból álló selmecbányai Magyar Olvasó Társulat 1832-től működött. Egyik fő szervezője  és titkára Kovács Lajos volt, aki 1831-ben került Selmecre,  mint hallgató. Tagjai közé tartozott az ifjú Beniczky Lajos is, aki ugyan magyarul nem sokat tudott, hanem inkább szlovákul és németül, de mint magyar nemes  magyarnak érezte magát. Ez az Olvasó Társulat 1833-ban írásbeli megállapodást kötött a selmeci evangélikus líceumban már 1826 óta amolyan önképzőkörként működő „Magyar Literatúrai Társasággal”, hogy tagjai ez utóbbinak könyvtárából havi 20 kr. használati díj ellenében könyveket kölcsönözhessenek… A Líceumban szlovák irodalmi önképzőkör is működött. A magyar és a szlovák diákkör között, egyazon iskolán belül, a negyvenes évekre első felében úgy kiélesedett az immár politikai jelleget öltő, nemzetiségi ellentét, hogy a Helytartótanács 1846-ban mindkettőt betiltotta. Az akadémiai Magyar Olvasó Társulatra ez a tiltás nem vonatkozott. Az egykorú hivatalos vizsgálat adataiból kitűnik , hogy  nemcsak a Líceumban, de a bányászati akadémián is volt mindkét irodalmi-nemzetiségi tendenciának talaja és tendenciája. …..

Azokból az évekből, midőn Péch Antal az akadémia hallgatója volt, keveset tudunk a Magyar Olvasó Társulat tagjairól és működéséről. 1846-ból ismert egy névsor,  Pettkó János az elnök, Belházy  János harmadéves hallgató alelnök neve után 64 név szerepel. Aránylag magas volt az erdélyi hallgatók száma.  Egy sorban szerepeltek a helyi, selmeci polgárok: Antalffy József a város jegyzője, de szerepel a névsorban több kincstári bányatiszt, aki az akadémián végzett, s a környékbeli bányaműveknél teljesített szolgálatot. Köztük van Péch Antal mellett két korábbi évfolyam társa: Ollik Pál és Splényi Béla is. …. Itt, a selmeci Olvasó Társulat körében találjuk meg az első , kezdeti próbálkozásokat a magyar bányászati szaknyelv megteremtésére is, amelynek érdekében Péch Antal a magyar nyelű szakfolyóirat alapításától kezdve a bányászati szakszótár készítéséig oly sokat fáradozott utóbb, 1867 után. Mi sem  magától értetődőbb, mint ha a növendékekben óhaj ébred , hogy amit idegen bányász szaknyelven nehezen megtanulnak , azt anyanyelvükön is kitudják fejezni. Kovács Lajos néhány hallgatótársával együtt már a harmincas évek elején bányászati szótáron dolgozgatott, és erről Széchenyi előtt is beszélt, midőn annak 1832-es selmeci látogatásakor a magyar ifjak nevében tisztelgett előtte.

1842-ben egy névtelen cikkíró néhány német bányászati szakkifejezés magyar jelentését vizsgálva arról írt az Atheneum hasábjain, hogy a „ tudományok bármely szakában sincs annyira elhanyagolva nemzeti nyelvünk, mint a tulajdonképi bányász tudományokban”. Magyarázatul ki nem mondva, de félreérthetetlenül az udvari osztrák kincstári szellemére és egyben az akadémia német tannyelvére utalt: „ Ezen elhanyagolás okai ismeretesbek, hogysem elősorolásukkal az olvasót untatni szükségesnek tartanám”…….

Az Atheneum szerkesztősége aligha sejtette , amit aztán utóbb, 1848 tavaszán Szabó József volt bányász-hallgató , a későbbi neves tudós, mint szemtanú és részvevő megírt: hogy Svaiczer Gábor főkamaragróf korábban személyesen osztotta ki egy lapokra szétszedett, német bányászati szótár részeit a magyar hallgatók, a Társulat tagjai között azzal, hogy azt „mindenki tegye át magyarra, s ekkép idővel az egészet összeállítva kiadhassák”.

Svaizer Gábor a német név és a főkamargrófi cím egy kassai polgárfiút takart, akinek Svájcból átkerült családja rég magyarrá vált a nemzedékek során és aki , mint a „bányászati szakban korának legkiválóbb embere” kivételesen szerencsés pályát futott be. 1818-ban I. Ferenctől magyar nemességet kapott.1834-ben főkamaragrófi hivatalt kapott, utóbb azonban az udvari kamarának mindinkább szálka lett a szemében. Bécsből „ folytonos gáncsoskodásaikkal tevékenységét zsibbasztva” elkedvetlenítették, míg végül 1845-ben nyugdíjba ment, s még abban az évben meghalt.

 Hogy a selmeci vállalkozásnak ekkora már híre ment a technika iránt jobban érdeklődők körökben, arról az a levél tanúskodik, melyet a pesti Iparegyesület 1849 március 1-én intézett  selmeci Magyar Olvasó Társulathoz. „ Nemzeti irodalmunk – olvassuk ebben – elég gondatlanul elhanyagolta mind ez ideig az iparosság minden mezőit, elmulasztotta anyanyelvükön megszólaltatni a technikai tudományokat”. Úgy hallja azonban az Iparegyesület, hogy a selmeci akadémia már előre jutott e téren. Kérik tehát, hogy a tervbe vett magyar iparműszótár kiegészítése céljából még abban az évben állítsák össze a magyar bányászati szakkifejezések jegyzékét. Az ifjak Olvasó Társulata egy külön erre célra választott bizottsággal az élén el is végezte a munkát. Az elkészült „bányászati szófüzér” egy példányát elküldte az Ipartestületnek, s egy másik példányát pedig 1845 december 30-án az akkor még működő líceumi társaság könyvtárában helyezte el.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://banyaszatimuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr1714624960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.