A soproni Központi Bányászati Múzeum hivatalos blogja hírekkel, érdekességekkel

Központi Bányászati Múzeum

Kiállításunkból: fafaragás bányászjelenetekkel

2017. október 28. - Központi Bányászati Múzeum

Faragott lapocskákból intarziásan összeragasztott fatábla. Két részből másodlagosan összeállított. Földalatti bányatérségeket ábrázol, a hagyományos, kőzethasadékokon keresztül, mintegy kinyitva a hegyet. Hét munkálkodó bányász figura látható rajt. Közülük egynek éppen csak a feje látszik, a többiek közül kettő vitlás, vagyis a függőleges szállítással foglalkozik, egy varázsvesszős, aki a feltárást végzi egy lapátos, két csákányos. A csákányok megfelelnek az ismertetett szerszámoknak. Meglepő, hogy ékkel-kalapáccsal dolgozót nem találunk köztük, s ugyancsak érdekes, hogy a szállítóeszközök közt nem látható a csille. Az ék-kalapács ugyanis még általánosan elterjedt szerszám a 17. században az ércbányászatnak. Tekintve pedig, hogy Nagybányán a 17. században – dacára az 1627-es selmecbányai kísérletnek és újításnak –  még nem terjedt el a robbantásos jövesztés, aligha várhatjuk annak létét a zalatnai bányászatban.

1969_282_02a.jpg

A csillét már 1513-ban ábrázolták a rozsnyói Szent Anna-képen, s ennyi idő alatt már bizonyára eljutott az erdélyi bányászathoz is. Kétségtelen azonban, hogy a tábla feltehetően csak töredékeit őrizte meg egy jóval nagyobb művészeti alkotásnak. Így az, hogy az említett technikai elemek nem jelentek meg az ábrázolásokban esetleg a műtárgyak erősen hiányos voltával is magyarázhatók. Viseletük hozzáfűzött ujjú – a bányászatban másutt is általános, – ujjas,  térdnadrág, harisnya, cipő és farbőr. Ez megfelel a 17. század általános és nemzetközi bányászviseletének. Fejükön hegyes, hátrafelé lehajló sapka. Ez a sapka, ellentétben a térdnadrágos viselet nyugati voltával, a korabeli magyar panyókás sapkára emlékeztet, ami egyéb bányászábrázolásokon nem jellemző.

A tábla a 17. századra datálható, s valószínűleg egy nagyobb ábrázolás megmentett maradványaiként értelmezhetők. Feltehetően az Erdélyi Fejedelemségben készült, amit az is erősít, hogy Bedő Rudolf, az egykori erdélyi erdélyi műgyűjtő anyagából került a Központi Bányászati Múzeumba.

Szemán

Bányászat és barokk

Az épület rekonstrukciós munkáinak befejezésével egy, alapvetően múzeumi célokra használható , a korábbiaktól erősen eltérő  térszerkezetű házat kaptunk vissza. Csaknem duplájára nőtt a kiállítóterek mérete, lett hely irodáknak, könyvtárnak, restaurátor- és fotóműteremnek. A tetőtér beépítésével végre megfelelő – ha viszonylag korlátozott – méretű raktárakat is kialakítottak: lett hely a  dokumentum és adattárnak, képző-és iparművészeti tárgyainknak,  a történeti értékű műszereknek és munkaeszközöknek. Külön erre a célra kialakított tárolóba kerületek a bányászat történeti értékű térképei.

21.jpg

Az új állandó kiállítás tervezésével azonban szembesülnünk kellett azzal a megkerülhetetlen ténnyel, hogy azért ez mégis csak egy szigorúan védett műemlék, vannak olyan tereink, ahol a falak festettek, így azokba nemhogy szöget nem lehet verni, de a tárgyakat bemutató installációink sem üthetnek el a terem stílusától. 

17.jpg

Örsi András, a múzeum akkori igazgatóhelyettese volt az - szobrászként is ismert volt-   aki magára vállalta az ide illő installációk megtervezését, a kiállítás tematikus felépítését. Így alakult ki, hogy az ásványkiállítás „szekrényei” kristályszerkezetet adtak ki, a bányászat technikatörténetét bemutató termekben bányaácsolat alakú fából készült vitrinek kerültek. A pénzverés történetéhez egy középkori pénzváltó fülkére hasonlító tárlót használtunk. Az olaj-, földgáz- és vízbányászat emlékeit bemutató tárgyak a földszinten, cső alakú vitrinekbe kerültek. A korábbi istállóba a bányászat képzőművészeti emlékeit nézhették meg a látogatók.  

22.jpg

Az 1980-as megnyitás utáni években a múzeumi látogatottság meredeken emelkedett. Ebben biztosan része volt az épület szépségének is, ám a múzeum szakmai tartalma, a kiállítás minősége nem csak behozta a látogatót, de hozzájárult ahhoz, hogy alaposan és nagy tetszéssel megtekintsék kiállításainkat. A múzeum része lett a város kulturális életének, koncerteknek, előadásoknak adott helyszínt, s megindítottuk az akkor még másutt gyerekcipőben járó múzeumpedagógiai munkát.

16jpg.jpg

 

Kiállításunkból: David Hohenberger személyi érme

David Hohenberger 1550 körül született. Családja alighanem már a 14. században átköltözött Alsó-Magyarországra Tirolból. Az 1580-as években  már selmeci bányapolgár és bányatulajdonos. Mint ilyen, bizonyára nagy tekintélyre tett szert a bányavárosban, mert 1587 és 1595 között Selmecbánya városbírója lett. Nem véletlen, hogy II. Rudolf  császár (magyar királyként Rudolf) 1589-ben a selmeci bányáknál szerzett érdemeiért valamint bátyja testőrség szerzett érdemeiért címert adományozott nekik, és egyszersmind megerősítette nemességüket. Társadalmi megbecsültségét, gazdagságát bizonyítja, hogy három személyi érme is ismert. Közülük az egyik a bemutatandó tárgyunk, mely egyszersmind a legrégibb bányászati vonatkozású emlékérem gyűjteményünkben.1969_160_1_hochenberger_david_arckepes_erme.JPG

 

Előlap: Kalászkoszorús szegély. Körirat: . DAVID . HOHENBERGER  . AETATIS . SVE . 43. A köriraton belül gyöngykör. A mezőben Hohenberger bajszos-szakállas portréja, spanyolos malomkerék galléros ruhában, alul a körirat területét is elfoglalva.

Hátlap: Kalászkoszorús szegély. Körirat: RO : KA . MA : DINER . V . WALTBVRGER . ZU . SCHEMNITZ . Oldalt az évszám:1593. Gyöngykör. A mezőben címere félhold és csillag kíséri; a 2. és 3. mezőben jobb haránt helyezett tölgyág makkokkal és levelekkel. A pajzson szembenéző nyílt sisak koronával. A sisakdíszben két szarv között a pajzsbeli kecske ágaskodik, jobbra fordult növekvő formában.

Szemán

Kiállításunkból: a soproni gruben

A bányászati felsőoktatás hagyományos és jelképes ruhadarabja a gruben. Neve német nyelven bányabeli viseletet jelent. „Bányászka”  elnevezéssel próbálták az 1930-as években  magyarítani, de ez a törekvés nem járt sikerrel.

Speciális bányászkabát, mely még a selmecbányai Bányászati Akadémia alapítása előtti helybeli bányász munkaruhából eredeztethető. A bányászhallgatóknak sok gyakorlati, földalatti bányákban végzendő gyakorlata lévén szüksége volt megfelelő munkavédelmet is biztosító ruházatra. Minthogy azonban tantermi óráik is jócskán voltak, ezt a ruhát elfogadható mindennapi viseletté alakították. Szükség volt erre mindenképp, mert egykorú megállapítás szerint sokuknak nem is volt egyéb ruhája.

gruben1.jpg

Jellegzetessége, hogy nemcsak a vállak, hanem a felkarok is tömöttek. Erre a keskeny földalatti vágatokban való közlekedés és munkálkodás miatt volt szükség, hogy az ütődésekből, súrlódásokból eredő sérülések ellen védjék viselőjüket. Egyébként az Osztrák-Magyar Monarchia katonai viseletének,  az ún. Waffenrocknak a formáját őrizték meg. Gombjain és állógallérján a bányászat jelképét, a keresztezett bányászékből és kalapácsból álló bányászjelvényt láthatjuk.

Bemutatott darabunk egy soproni gruben, melynek pontos formája már a főiskola Sopronba költözése után alakult ki. A már említett felkartömések függőleges és vízszintes hurkákból állnak, s  emellett két vállperec és két fedős mellzseb  figyelhető meg rajta. Anyaga fekete posztó, kézelője és állógallérja fekete bársonnyal bevont.

gruben_1.jpg

Rajta különböző tarka foltokat láthatunk, melyek eredetileg a használat során keletkezett lyukakat fedő foltokból alakultak ki. Idővel azonban ezek a foltok feltűnőn díszített tarka foltokká váltak, s szerepük díszítővé és jelképi jelentőségűvé is vált. Legtöbbjük a bányászathoz kapcsolódó, mint bányászjelvény, kis  bányászfigura, a „Jó szerencsét!” köszöntés, s ennek kapcsán a szerencse jelképei, patkó, négylevelű lóhere stb. Mivel pedig általában a hallgató kedvese hímezte őket, gyakori az ún. Tempus-folt.  A Tempus szó annyit jelent a selmeci hagyományok világában, hogy „az enyém”. E foltok alakja kötött, mindig szív alakú, a bal mellzseb fedője alatt helyezték el és annyit jelentett, hogy eljegyezték a hallgatót.

A grubenhez  a képen látható ún. selmeci sapkát viselték.

Szemán

Száműzetésben töltött évek: költözéstől költözésig

A múzeum személyzete 1974-ben költözött ki az épületből a legértékesebb tárgyakkal és a könyvtárral a Storno-ház három helyiségébe – majd azon belül is költöztek néhányszor. Az akkori alkalmazottak számára kemény, embert próbáló időszakot jelentett. Talán könnyített a lelkükön, hogy kinézve az ideiglenes irodáik ablakán láthatták, hogy halad a múzeum épületének rekonstrukciója, korszerűsítése.

muzeumi_felujitas_1975_79_a_folyoso_a_bizottsaggal_kapualj_fele612_1.jpg

A belváros régészeti feltárása 1972. és 1977. között folyt, s ezzel párhuzamosan a belvárosi rekonstrukcióban érintett épületekben – így a múzeumunkban is – alapos építészettörténeti kutatások kezdődtek. A kutatások eredményként visszaállították a palota 18. század közepére jellemző térszerkezetét -  a helyreállítási terv ugyanis egy ebből az időszakból fennmaradt alaprajzhoz nyúlt vissza. 

muzeumi_felujitas_1975_79_az_udvar_a_bizottsaggal_kapualj_fele611_1.jpg

Számos helyen statikai megerősítésekre volt szükség, kicseréltek alapfalazatot és pilléreket. Az épület két szintjét vasbeton koszorúval fogták össze, a Bányászati Aknamélyítő Vállalat pedig szigetelte az épületet. Talán a legizgalmasabb része a feltárásnak az volt, hogy a Bástyakert felől az épület teljes szélességében egy 28 méter hosszú és 4-5 méter mély árkot ástak. A cél az volt, hogy a 600 éven át folyamatosan  feltöltődött kert földtömegének nedvességétől és nyomásától megóvják az épület hátsó falát. Megoldásként  a faltól 1,3  méterre 26,2 méter hosszú és 4,2 méter magas, 25 centiméter vastag betonfal épült. Ez a fal biztosítja az eredeti fal szellőzését is (a két fal között van is egy titkos, csak a múzeumosok által ismert folyosó).

muzeumi_felujitas_1975_79_folyoso_608.jpg

muzeumi_felujitas_1975_79_az_udvar_a_kapualj_iranyaba_609.jpg

Kibontották és átjárhatóvá tették az épület középkori pincerendszerét, csakúgy, mint az első emeleti gótikus ablakot, a kapubejáró gótikus ülőfülkéit. ( ezek annak a periódusnak őrzik az emlékét, amikor az épület egy egyemeletes polgárház volt, nagy pincékkel, gazdálkodásra alkalmas terekkel. Visszakerült az épület három emeleti helyisége, melyet az 1957-es nyitáskor a Templom u. 4. számhoz csatoltak. Az épület homlokzati szárnyát kivéve a teljes tetőtér beépítésre került. Ezekben raktárak, műhelyek, irodák kaptak helyet. Az 1957-es megnyitóra egy 12 teremből álló,  420 négyzetméteres kiállítás készült el. A rekonstrukció után 850 négyzetméternyi kiállítótér várt berendezésre, hasonló mérető kiszolgáló terület –raktárak, irodák, könyvár – arra, hogy a felújított épületbe visszaköltözzenek, azt újra múzeumként használják.

muzeumi_felujitas_1975_79_kocsiszin_606.jpg

muzeumi_felujitas_1975_79_diszterem_607.jpg

muzeumi_felujitas_1975_79_az_varkert_felol610_1.jpg

muzeumi_felujitas_1975_79_a_varkert_feloli_fal_feltarva613.jpg

Bányászok, bányavárosok forradalma

Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc évfordulójára egy, az 50. évforduló alkalmából készült kiállításunk fotóival emlékezünk. A kiállítás és a hozzá kapcsolódó kötet régiónként és városonként mutatja, mutatta be a forradalom és szabadságharc eseményeit, a megtorlás áldozatait. 

000_56-hatter.jpg

Az 1956-os forradalomban döntő szerepet kaptak a bányavárosok és a bányászok. Az ötvenes években hazánk fő energiaforrása a bányászott szén volt, így a bányászok sztrájkja alapjaiban rengethette meg az ország üzemeinek működését. A bányászok a sztrájkokon kívül is nagy szerepet játszottak a forradalmi eseményekben. A bányászok forradalomban betöltött szerepéről három részes cikksorozatunkban számoltunk be, mely itt elérhető. 

00002397_fegyveres_felkelok_az_utcan.jpg

 

020_nagy_imre_radiouzenete_a_pecsi_banyaszokhoz.jpg 

 031_sztrajkfelhivas.jpg

078_a_sztrajk_feladasara_es_a_munka_felvetelere_szolito_roplap.jpg

A bányászszakma összefogása a múzeumukért

Egy évszázados múltú palota helyreállítása a műemléki ügyekben  jártas szakemberek számára is nagy, éveken át tartó szép feladat. A mi épületünk rekonstrukciójának folyamatában nehezítő elem volt, hogy ez egy olyan múzeum elhelyezését kellett, hogy szolgálja, melynek tárgyanyaga, tematikája „kilógott” a főúri enteriőrök keretei közül.  A munkák legnagyobb részét Molnár László - aki 1975-től volt intézményünk igazgatója – irányította, képviselve a bányászati muzeológia érdekeit. A Bányászati és Kohászati Lapok Bányászat című folyóiratának 1983/9. számában foglalta össze az épület felújításának, részbeni átalakításának folyamatát. Az ő írásából készült az alább olvasható összefoglalónk.  

A múzeum épülete az 1960-as évek végére nagymértékben elhasználódott. Ennek oka elsősorban az volt, 1957-től mindig csak a legszükségesebb karbantartást és korszerűsítést végezték el. Csak a három iroda és a gondnoki lakás volt fűthető. A középkori pincerész feltáratlan maradt, a földszinti helyiségek a szigetelés hiánya miatt nedvesedtek.A Bástyakert is csak részben volt látogatható. Bár 1967-ben volt egy renoválás, 1972. áprilisára olyan állapotok alakultak ki, hogy le kellett bontani a kiállítást, a múzeum gyűjteményét a város által biztosított pincékbe, raktárakban helyezték el.  

muzeumi_felujitas_1975_79_az_varkert_felol610.jpg

A gondok megoldására lehetőséget teremtett, hogy 1969-ben egy kormányhatározat jelent meg a soproni műemléki belváros teljes rekonstrukciójára. Ebbe a körbe beletartozott a múzeum épülete is. A múzeum épületének  első rekonstrukciós terv változatát Dr. Gyulay Zoltán bányamérnök, egyetemi tanár, a múzeum 1971-ben kinevezett igazgatója az Országos Műemléki Felügyelettel együtt dolgozta ki. A tervek tartalma az évek során sokat változott, de ebben az első tervben is már kihangsúlyozták a műemlékvédelem szakemberei: az épület védett, tehát minden változás, változtatást csak ennek a tiszteletben tartásával lehet megvalósítani.

bizottsag_624.jpg

1973-ban a Nehézipari Minisztérium és a Bányászati Kutató Intézet közös előterjesztésére létrejött a bányászati múzeum bizottság azzal a céllal, hogy más, kisebb volumenű fejlesztések mellett a Központi Bányászati Múzeum épületének rekonstrukciójával együtt járó feladatokat koordinálja. A bizottság alakuló ülésén megállapodás született a résztvevő bányászati vállalatok igazgatói, a minisztérium és a múzeum vezetői között, hogy a munkálatok anyagi feltételeit a magyar bányászat biztosítja. Állták a szavukat, példamutató nagyvonalúsággal finanszírozták az épület felújítását, a múzeum újranyitását. Az összefogást a múzeum homlokzatán elhelyezett emléktábla is őrzi. Köszönjük.  

muzeumi_felujitas_1975_79_a_folyoso_a_bizottsaggal_kapualj_fele612.jpg

1973.és 1979. között 17 alkalommal ülésezett a bizottság: biztos háttért jelentve a bányászati muzeológia elvárásainak, melyek gyakran ütköztek a műemléki szempontokkal. Így, utólag nézve jó kompromisszumok születtek ezekből a vitákból: az épület műemléki szempontból parádésra sikerült, s nem mellesleg múzeumi célokra is használható tereket kaptunk.   

muzeumi_felujitas_1975_79_az_udvar_a_bizottsaggal_kapualj_fele611.jpg

 

 

  

Az Esterházy-ak házának története

Bár ma mindenki Esterházy palotaként ismeri, a háznak természetesen volt története az Esterházyak, mint tulajdonosok megjelenése előtt is: egészen a 14. századig maradtak fenn ezzel kapcsolatos dokumentumok. Az épület évszázadokon át a város tulajdona volt, általános szálláshelyként szolgált: vándorló mesterlegények, a városi bába, tanító lakhatott itt, de lakott itt a 17. század végén a városkapitány is. Több részletben, többszöri átépítés után alakult ki a ma látható, nagyrészt késő reneszánsz stílusú épület.

vadas005.jpg

A mai homlokzat jellegzetes elemi: a konzolokra épített nagyablakos erkély, a a kétszárnyú kapu fölé helyezett hadi jelvények, a belső udvar ma is látható loggiás –árkádos formája a 16-17. században épült.

diebold001.jpg

Az utolsó nagy korszaka a háznak az Esterházy családhoz kötődik: Esterházy Fényes Miklósnak nevezett herceg egyik felmenője, Esterházy Pál herceg vásárolta meg  másodszülött fiának, 1752-ben Amedé bárónőtől.

A család tulajdonlásához köthető ma látható állapot kialakulása, lezárták a házat: a mai napig látható a kocsiszínnel teljes lett az udvar körbeépítése. Elhelyezték a máriacelli  kegyszobor  másolatát és a család címerét a homlokzaton,  kitágították a belső lépcsőházat, kialakítottak egy reprezentatív lakosztály, s ehhez áttörték a két Esterházy tulajdonba lévő ház közötti falat. Ebből a korszakból való a nagyterem klasszicizáló késő-barokk festése.

vadas003.jpg

Átalakították a földszintet: kibővítve az istállót és a kocsiszínt. Megtartották az udvart, a lépcsőház balluszteres korlátját, és a csehsüveg boltozatú kapualjat, viszont befalazták a gótikus ülőfülkéket. A 19. századba épült a várfalon megmaradt kevés „védőtoronyra” a ma is látható  zenepavilon.  

A főispáni tisztséget többször betöltő család városi háznak és hivatalnak is használta az épületet, de elsősorban a birtok erdő- és mérnöki hivatala működött itt.  Voltak azonban az épületben lakások is.

vadas001.jpg

A ház 1945 után kórházként üzemelt, majd az Erdészeti Technikum fiúkollégiumaként használták. A Városi Tanács döntése alapján adták át az  1957-ben megnyílt a Központi Bányászati  Múzeum céljaira.  

A bejegyzésben szereplő fényképek a Soproni Múzeum tulajdonai. A külső épületfotók Diebold Károly munkái az 1930-as évekből, míg az udvari képek Vadas Jenő munkái az 1940-es évekből.

diebold002.jpg

diebold013.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az első kiállítás képei

Az alábbiakban Faller igazgató úr egy, a Bányászati Lapok 1958/4. számában megjelent ismertetőjére támaszkodva rövid összefoglalót olvashatnak az az 1957-ben megnyílt állandó kiállításról.

A múzeum alapítójának, szellemi atyjának az ismertetője megkerülhetetlen, s tanúságos. A múzeum első állandó kiállítása sok tekintetben számunkra is meghatározó. A kiállítás alkotói ugyanazt a cél tűzték ki maguk elé, mint mi, évtizedekkel később. Nevezetesen, hogy bemutassunk az - évszázadokon át európai jelentőségű - iparág, a magyar bányászat történetét.

Bátor tette volt az akkori kiállítás megrendezőinek (pontosabban Faller Jenőnek), hogy a közép-és koraújkori magyar  bányászat európai jelentőségét nem hallgatta el. Tette azt egy olyan helyzetben, amikor nagyon érzékeny téma volt az elcsatolt bányák, bányavidékek emlegetése. Csehszlovákia, Románia akkortájt büszkén emlegette az ősi szlovák, s román bányák emlékeit, beszélt azok jelentőségéről. Ha lehántjuk az akkori magyar politika által preferált Habsburg-ellenes szlogeneket, a kapitalizmus kötelező ostorozását, akkor egy jól végiggondolt, tartalmas mondandója volt a kiállításnak.

all_kiall_ii_terem_aknaszall_gepek_1958_f_1300.jpg

Visszatekintésünknek az (is) a célja, hogy ne  egyfajta fejlődési folyamatként gondoljanak az intézmény elmúlt évtizedeire. Nem hiszünk abban, hogy a dolgok változása természetesen a dolgok jobb minőségét is hozza magával. Az 1957-ben megnyílt kiállításon számos olyan tárgyat láthattak a nézők, melyek a mostani állandó kiállításunknak is kiemelt darabjai. (És számosat nem ). Más volt az épületünk állapota, a kiállítás rendezés gyakorlata, s mást gondoltak a múzeumról, mint intézményről, mást a kiállításról, mint műfajról.

all_kiall_elocsarnok_falfestmeny_1958_f_1319.jpg

A kiállításba lépőket két olyan, nagyméretű falfestmény fogadta, melyek jelenetei pontosan jelezték: a múzeum történeti korokban gondolkodik. Az Ágoston Ernő és Sterbenz Károly által festett faliképek közül a nagyterem és az előtér képeit eltávolították az épület műemléki  rekonstrukciója folyamatában. Archív fotók őrizték meg  ezeket a képeket: Az előtéri falfestményen  a bányászat olyan, évszázadokon át  használt munkamódszereit, szerszámait láthatták, mint a varázsvesszővel való kutatás, a tűzvetéssel, az ékkel, kalapáccsal való   fejtésmódok. A z önálló képekből álló előtéri falfestményen három, a bányászattörténet szempontjából jelentős eseménynek állított emléke: 1245. az un. Selmeci Jogkönyv”amely tulajdonképp  Selmec város alapításának írásos emléke, melyben rögzítették az oda betelepülő bányászok jogait – ilyen értelemben valóban egy „bányajog”, ha nem is terjedt ki az akkori magyar királyság területére. ( Igaz, példa volt, több helyen is alkalmazták).  Az 1525-26-os dátummal jelzett esemény  a Thurzó-Fugger rézbányákhoz kapcsolódott. Jelentős bányász zendülés volt a munkakörülmények miatt - elsősorban Besztercebánya környékén-, amelyet szó szerint vérbe fojtottak. 1573-as dátum a Miksa-féle , az egész birodalomra kiterjedő bányarendtartás dátuma, melyet a magyar királyság területén is bevezettek. Ez volt -  a szó mai értelmében –vehető bányatörvény.

brennbergii_szoba1958_f_585.jpg

A mai nagyteremben egy közel 10 méter hosszú és 1, 6 méter széles falfestményen  a modern bányászat építményeit: aknatornyokat, külszíni fejtést, szállító berendezéseket  láthatott az érdeklődő.

 

i_terem_maria_terezia_1959_f_1361584.jpg

fsz_iii_terem_reselo1958_f_590.jpg

Nos, ezek ma már nem láthatók. Maradtak viszont a tárgyak. A  teljesség igénye nélkül az akkor  – és most is – látható tárgyak: bányászpalackok, transzmutációs ( un. úrvölgyi) edények, színes, bányászegyenruhás kisméretű faszobrok. Ma is láthatók -  viszont ma már működés közben - az akkor kiállított modellek: a váltóvízikerekes  aknaszállítógép, a nyilas érczúzó, az első hazai szkipakna. Voltak  vitrinek a bányászviseleteknek. Külön szobába kerültek bemutatásra a brennbegi, illetve a tatabánya- dorogi szénbányászat tárgyi emlékei. Tematikus blokkokban mutatták be  a világítás, a bányamentés eszközeit, a bányamérő műszerek. Hasonlóan a mostani kiállításhoz az akkoriban is bemehetett a látogató 1:1 kivitelű, a korra jellemző bányaterek rekonstrukciójába. 

Volt egy, kizárólag a kőolaj keletkezésével, annak bányászatával foglalkozó része a kiállításnak, ez  2000-ben került ki a mi kiállításaink közül, az anyaga a témában kompetens Magyar Olaj és Gázipari Múzeumhoz került.

Kiállításunkból: a bányahegy

A 18. század közepén ismeretlen alsó-magyarországi ötvös által készített "bányahegy" (Handstein) a 18. század közepén készült. A bányák gazdagságát reprezentálni kívánó bányahegyek az újkor reneszánsz főúri sőt uralkodói gyűjteményeiben az ún. „Wunderkammerek” részét képezték. Különleges ásványokból, kőzetekből és természetesen ércekből, elsősorban nemesércekből épültek fel, s gyakran ötvösművű, ezüst figurákkal díszítették.

1976_006_01_v4a.jpg

A 16. században jellemzően még vallásos jelképeket is elhelyeztek rajtuk, s általában ezüst lábazatra helyezték. Mint ilyent, asztali díszként is gyakran használták. Elsősorban Európa fejlett ércbányászati területein (Szászország, Ausztria, Magyarország stb.) származnak. A 17. század végétől – 18. század elejétől egyre inkább modellszerűen készítették őket, ami izgalmassá teszi a szemlélő számára.

Ilyen a mi bányahegyünk is. Nem tisztázott, hogy a bányahegyet Mária Terézia vagy II. József kapta ajándékba. II.József  még trónörökös korában, 1765-ben látogatta meg Selmec- és Körmöcbányát, s így a művészettörténeti kormeghatározás alapján hagyomány mindkét változata igaz lehet.

1976_006_01_a.jpg

A fa magra ragasztott termésérc- és kristályos ásványdarabok, valamint zöld patinás réz növénykék felhasználásával készült asztaldísz tágabb értelemben vett bányaüzemet ábrázol. Előfordulnak a bányahegy anyagában ezüstércek, galenit, szfalerit és pirit mellett un. bányavirágok, azaz kvarc és kalcit kristályok és ametisztet és sok más is. A bányahegyen a montanistica teljes vertikumát, vagyis a mai értelemben vett bányáktól az ércelőkészítésen keresztül a kohászat különböző munkafolyamatait is láthatjuk. 

1976_006_01_r1a.jpg

Megtaláljuk a földalatti bányatérségeket, tárót, vágatot és aknát, melyekben kis ezüst bányászfigurák dolgoznak. Az akna fölött lójárgány jellegzetes kúpos épülete után a külszíni műveletek figyelhetők meg. A háromnyilas érczúzót, mosóművet, ércolvasztó, illetve leűző kemencét, valamint erőátviteli szerkezetet(tereprudazatot) és jeladó felszerelést (kopogó, klopacska) láthatunk. A bányamű minden részében apró, ezüstből öntött kis bányász- és kohászfigurák végzik – többször lovaikkal együtt – termelő tevékenységüket.

1976_006_01_r2a.jpg

A bányahegy alapját összefogó aranyozott ezüst keretet és az ezüst címerpajzsokat ugyancsak aranyozott ezüst oroszlánok tartják. A pajzsok egyikében a bányászat ősi jelképét, a keresztezett bányászéket és kalapácsot találjuk. A keret két végében egy-egy kis ezüst fiókocska is található, melyekbe apró tárgyakat helyezhettek el. Mindezt természetesen a barokk stílusnak megfelelő íves, volutás díszítőelemekkel.

Darabunk a bányahegy un. galvano-másolata, melyet a MNM Restaurátor Műhelyében készítettek, 1976-ban. Az eredeti műtárgy a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében található.

                                                                                                                 Szemán