A soproni Központi Bányászati Múzeum hivatalos blogja hírekkel, érdekességekkel

Központi Bányászati Múzeum

Bányászok, bányavárosok forradalma

2017. október 23. - Központi Bányászati Múzeum

Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc évfordulójára egy, az 50. évforduló alkalmából készült kiállításunk fotóival emlékezünk. A kiállítás és a hozzá kapcsolódó kötet régiónként és városonként mutatja, mutatta be a forradalom és szabadságharc eseményeit, a megtorlás áldozatait. 

000_56-hatter.jpg

Az 1956-os forradalomban döntő szerepet kaptak a bányavárosok és a bányászok. Az ötvenes években hazánk fő energiaforrása a bányászott szén volt, így a bányászok sztrájkja alapjaiban rengethette meg az ország üzemeinek működését. A bányászok a sztrájkokon kívül is nagy szerepet játszottak a forradalmi eseményekben. A bányászok forradalomban betöltött szerepéről három részes cikksorozatunkban számoltunk be, mely itt elérhető. 

00002397_fegyveres_felkelok_az_utcan.jpg

 

020_nagy_imre_radiouzenete_a_pecsi_banyaszokhoz.jpg 

 031_sztrajkfelhivas.jpg

078_a_sztrajk_feladasara_es_a_munka_felvetelere_szolito_roplap.jpg

A bányászszakma összefogása a múzeumukért

Egy évszázados múltú palota helyreállítása a műemléki ügyekben  jártas szakemberek számára is nagy, éveken át tartó szép feladat. A mi épületünk rekonstrukciójának folyamatában nehezítő elem volt, hogy ez egy olyan múzeum elhelyezését kellett, hogy szolgálja, melynek tárgyanyaga, tematikája „kilógott” a főúri enteriőrök keretei közül.  A munkák legnagyobb részét Molnár László - aki 1975-től volt intézményünk igazgatója – irányította, képviselve a bányászati muzeológia érdekeit. A Bányászati és Kohászati Lapok Bányászat című folyóiratának 1983/9. számában foglalta össze az épület felújításának, részbeni átalakításának folyamatát. Az ő írásából készült az alább olvasható összefoglalónk.  

A múzeum épülete az 1960-as évek végére nagymértékben elhasználódott. Ennek oka elsősorban az volt, 1957-től mindig csak a legszükségesebb karbantartást és korszerűsítést végezték el. Csak a három iroda és a gondnoki lakás volt fűthető. A középkori pincerész feltáratlan maradt, a földszinti helyiségek a szigetelés hiánya miatt nedvesedtek.A Bástyakert is csak részben volt látogatható. Bár 1967-ben volt egy renoválás, 1972. áprilisára olyan állapotok alakultak ki, hogy le kellett bontani a kiállítást, a múzeum gyűjteményét a város által biztosított pincékbe, raktárakban helyezték el.  

muzeumi_felujitas_1975_79_az_varkert_felol610.jpg

A gondok megoldására lehetőséget teremtett, hogy 1969-ben egy kormányhatározat jelent meg a soproni műemléki belváros teljes rekonstrukciójára. Ebbe a körbe beletartozott a múzeum épülete is. A múzeum épületének  első rekonstrukciós terv változatát Dr. Gyulay Zoltán bányamérnök, egyetemi tanár, a múzeum 1971-ben kinevezett igazgatója az Országos Műemléki Felügyelettel együtt dolgozta ki. A tervek tartalma az évek során sokat változott, de ebben az első tervben is már kihangsúlyozták a műemlékvédelem szakemberei: az épület védett, tehát minden változás, változtatást csak ennek a tiszteletben tartásával lehet megvalósítani.

bizottsag_624.jpg

1973-ban a Nehézipari Minisztérium és a Bányászati Kutató Intézet közös előterjesztésére létrejött a bányászati múzeum bizottság azzal a céllal, hogy más, kisebb volumenű fejlesztések mellett a Központi Bányászati Múzeum épületének rekonstrukciójával együtt járó feladatokat koordinálja. A bizottság alakuló ülésén megállapodás született a résztvevő bányászati vállalatok igazgatói, a minisztérium és a múzeum vezetői között, hogy a munkálatok anyagi feltételeit a magyar bányászat biztosítja. Állták a szavukat, példamutató nagyvonalúsággal finanszírozták az épület felújítását, a múzeum újranyitását. Az összefogást a múzeum homlokzatán elhelyezett emléktábla is őrzi. Köszönjük.  

muzeumi_felujitas_1975_79_a_folyoso_a_bizottsaggal_kapualj_fele612.jpg

1973.és 1979. között 17 alkalommal ülésezett a bizottság: biztos háttért jelentve a bányászati muzeológia elvárásainak, melyek gyakran ütköztek a műemléki szempontokkal. Így, utólag nézve jó kompromisszumok születtek ezekből a vitákból: az épület műemléki szempontból parádésra sikerült, s nem mellesleg múzeumi célokra is használható tereket kaptunk.   

muzeumi_felujitas_1975_79_az_udvar_a_bizottsaggal_kapualj_fele611.jpg

 

 

  

Az Esterházy-ak házának története

Bár ma mindenki Esterházy palotaként ismeri, a háznak természetesen volt története az Esterházyak, mint tulajdonosok megjelenése előtt is: egészen a 14. századig maradtak fenn ezzel kapcsolatos dokumentumok. Az épület évszázadokon át a város tulajdona volt, általános szálláshelyként szolgált: vándorló mesterlegények, a városi bába, tanító lakhatott itt, de lakott itt a 17. század végén a városkapitány is. Több részletben, többszöri átépítés után alakult ki a ma látható, nagyrészt késő reneszánsz stílusú épület.

vadas005.jpg

A mai homlokzat jellegzetes elemi: a konzolokra épített nagyablakos erkély, a a kétszárnyú kapu fölé helyezett hadi jelvények, a belső udvar ma is látható loggiás –árkádos formája a 16-17. században épült.

diebold001.jpg

Az utolsó nagy korszaka a háznak az Esterházy családhoz kötődik: Esterházy Fényes Miklósnak nevezett herceg egyik felmenője, Esterházy Pál herceg vásárolta meg  másodszülött fiának, 1752-ben Amedé bárónőtől.

A család tulajdonlásához köthető ma látható állapot kialakulása, lezárták a házat: a mai napig látható a kocsiszínnel teljes lett az udvar körbeépítése. Elhelyezték a máriacelli  kegyszobor  másolatát és a család címerét a homlokzaton,  kitágították a belső lépcsőházat, kialakítottak egy reprezentatív lakosztály, s ehhez áttörték a két Esterházy tulajdonba lévő ház közötti falat. Ebből a korszakból való a nagyterem klasszicizáló késő-barokk festése.

vadas003.jpg

Átalakították a földszintet: kibővítve az istállót és a kocsiszínt. Megtartották az udvart, a lépcsőház balluszteres korlátját, és a csehsüveg boltozatú kapualjat, viszont befalazták a gótikus ülőfülkéket. A 19. századba épült a várfalon megmaradt kevés „védőtoronyra” a ma is látható  zenepavilon.  

A főispáni tisztséget többször betöltő család városi háznak és hivatalnak is használta az épületet, de elsősorban a birtok erdő- és mérnöki hivatala működött itt.  Voltak azonban az épületben lakások is.

vadas001.jpg

A ház 1945 után kórházként üzemelt, majd az Erdészeti Technikum fiúkollégiumaként használták. A Városi Tanács döntése alapján adták át az  1957-ben megnyílt a Központi Bányászati  Múzeum céljaira.  

A bejegyzésben szereplő fényképek a Soproni Múzeum tulajdonai. A külső épületfotók Diebold Károly munkái az 1930-as évekből, míg az udvari képek Vadas Jenő munkái az 1940-es évekből.

diebold002.jpg

diebold013.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az első kiállítás képei

Az alábbiakban Faller igazgató úr egy, a Bányászati Lapok 1958/4. számában megjelent ismertetőjére támaszkodva rövid összefoglalót olvashatnak az az 1957-ben megnyílt állandó kiállításról.

A múzeum alapítójának, szellemi atyjának az ismertetője megkerülhetetlen, s tanúságos. A múzeum első állandó kiállítása sok tekintetben számunkra is meghatározó. A kiállítás alkotói ugyanazt a cél tűzték ki maguk elé, mint mi, évtizedekkel később. Nevezetesen, hogy bemutassunk az - évszázadokon át európai jelentőségű - iparág, a magyar bányászat történetét.

Bátor tette volt az akkori kiállítás megrendezőinek (pontosabban Faller Jenőnek), hogy a közép-és koraújkori magyar  bányászat európai jelentőségét nem hallgatta el. Tette azt egy olyan helyzetben, amikor nagyon érzékeny téma volt az elcsatolt bányák, bányavidékek emlegetése. Csehszlovákia, Románia akkortájt büszkén emlegette az ősi szlovák, s román bányák emlékeit, beszélt azok jelentőségéről. Ha lehántjuk az akkori magyar politika által preferált Habsburg-ellenes szlogeneket, a kapitalizmus kötelező ostorozását, akkor egy jól végiggondolt, tartalmas mondandója volt a kiállításnak.

all_kiall_ii_terem_aknaszall_gepek_1958_f_1300.jpg

Visszatekintésünknek az (is) a célja, hogy ne  egyfajta fejlődési folyamatként gondoljanak az intézmény elmúlt évtizedeire. Nem hiszünk abban, hogy a dolgok változása természetesen a dolgok jobb minőségét is hozza magával. Az 1957-ben megnyílt kiállításon számos olyan tárgyat láthattak a nézők, melyek a mostani állandó kiállításunknak is kiemelt darabjai. (És számosat nem ). Más volt az épületünk állapota, a kiállítás rendezés gyakorlata, s mást gondoltak a múzeumról, mint intézményről, mást a kiállításról, mint műfajról.

all_kiall_elocsarnok_falfestmeny_1958_f_1319.jpg

A kiállításba lépőket két olyan, nagyméretű falfestmény fogadta, melyek jelenetei pontosan jelezték: a múzeum történeti korokban gondolkodik. Az Ágoston Ernő és Sterbenz Károly által festett faliképek közül a nagyterem és az előtér képeit eltávolították az épület műemléki  rekonstrukciója folyamatában. Archív fotók őrizték meg  ezeket a képeket: Az előtéri falfestményen  a bányászat olyan, évszázadokon át  használt munkamódszereit, szerszámait láthatták, mint a varázsvesszővel való kutatás, a tűzvetéssel, az ékkel, kalapáccsal való   fejtésmódok. A z önálló képekből álló előtéri falfestményen három, a bányászattörténet szempontjából jelentős eseménynek állított emléke: 1245. az un. Selmeci Jogkönyv”amely tulajdonképp  Selmec város alapításának írásos emléke, melyben rögzítették az oda betelepülő bányászok jogait – ilyen értelemben valóban egy „bányajog”, ha nem is terjedt ki az akkori magyar királyság területére. ( Igaz, példa volt, több helyen is alkalmazták).  Az 1525-26-os dátummal jelzett esemény  a Thurzó-Fugger rézbányákhoz kapcsolódott. Jelentős bányász zendülés volt a munkakörülmények miatt - elsősorban Besztercebánya környékén-, amelyet szó szerint vérbe fojtottak. 1573-as dátum a Miksa-féle , az egész birodalomra kiterjedő bányarendtartás dátuma, melyet a magyar királyság területén is bevezettek. Ez volt -  a szó mai értelmében –vehető bányatörvény.

brennbergii_szoba1958_f_585.jpg

A mai nagyteremben egy közel 10 méter hosszú és 1, 6 méter széles falfestményen  a modern bányászat építményeit: aknatornyokat, külszíni fejtést, szállító berendezéseket  láthatott az érdeklődő.

 

i_terem_maria_terezia_1959_f_1361584.jpg

fsz_iii_terem_reselo1958_f_590.jpg

Nos, ezek ma már nem láthatók. Maradtak viszont a tárgyak. A  teljesség igénye nélkül az akkor  – és most is – látható tárgyak: bányászpalackok, transzmutációs ( un. úrvölgyi) edények, színes, bányászegyenruhás kisméretű faszobrok. Ma is láthatók -  viszont ma már működés közben - az akkor kiállított modellek: a váltóvízikerekes  aknaszállítógép, a nyilas érczúzó, az első hazai szkipakna. Voltak  vitrinek a bányászviseleteknek. Külön szobába kerültek bemutatásra a brennbegi, illetve a tatabánya- dorogi szénbányászat tárgyi emlékei. Tematikus blokkokban mutatták be  a világítás, a bányamentés eszközeit, a bányamérő műszerek. Hasonlóan a mostani kiállításhoz az akkoriban is bemehetett a látogató 1:1 kivitelű, a korra jellemző bányaterek rekonstrukciójába. 

Volt egy, kizárólag a kőolaj keletkezésével, annak bányászatával foglalkozó része a kiállításnak, ez  2000-ben került ki a mi kiállításaink közül, az anyaga a témában kompetens Magyar Olaj és Gázipari Múzeumhoz került.

Kiállításunkból: a bányahegy

A 18. század közepén ismeretlen alsó-magyarországi ötvös által készített "bányahegy" (Handstein) a 18. század közepén készült. A bányák gazdagságát reprezentálni kívánó bányahegyek az újkor reneszánsz főúri sőt uralkodói gyűjteményeiben az ún. „Wunderkammerek” részét képezték. Különleges ásványokból, kőzetekből és természetesen ércekből, elsősorban nemesércekből épültek fel, s gyakran ötvösművű, ezüst figurákkal díszítették.

1976_006_01_v4a.jpg

A 16. században jellemzően még vallásos jelképeket is elhelyeztek rajtuk, s általában ezüst lábazatra helyezték. Mint ilyent, asztali díszként is gyakran használták. Elsősorban Európa fejlett ércbányászati területein (Szászország, Ausztria, Magyarország stb.) származnak. A 17. század végétől – 18. század elejétől egyre inkább modellszerűen készítették őket, ami izgalmassá teszi a szemlélő számára.

Ilyen a mi bányahegyünk is. Nem tisztázott, hogy a bányahegyet Mária Terézia vagy II. József kapta ajándékba. II.József  még trónörökös korában, 1765-ben látogatta meg Selmec- és Körmöcbányát, s így a művészettörténeti kormeghatározás alapján hagyomány mindkét változata igaz lehet.

1976_006_01_a.jpg

A fa magra ragasztott termésérc- és kristályos ásványdarabok, valamint zöld patinás réz növénykék felhasználásával készült asztaldísz tágabb értelemben vett bányaüzemet ábrázol. Előfordulnak a bányahegy anyagában ezüstércek, galenit, szfalerit és pirit mellett un. bányavirágok, azaz kvarc és kalcit kristályok és ametisztet és sok más is. A bányahegyen a montanistica teljes vertikumát, vagyis a mai értelemben vett bányáktól az ércelőkészítésen keresztül a kohászat különböző munkafolyamatait is láthatjuk. 

1976_006_01_r1a.jpg

Megtaláljuk a földalatti bányatérségeket, tárót, vágatot és aknát, melyekben kis ezüst bányászfigurák dolgoznak. Az akna fölött lójárgány jellegzetes kúpos épülete után a külszíni műveletek figyelhetők meg. A háromnyilas érczúzót, mosóművet, ércolvasztó, illetve leűző kemencét, valamint erőátviteli szerkezetet(tereprudazatot) és jeladó felszerelést (kopogó, klopacska) láthatunk. A bányamű minden részében apró, ezüstből öntött kis bányász- és kohászfigurák végzik – többször lovaikkal együtt – termelő tevékenységüket.

1976_006_01_r2a.jpg

A bányahegy alapját összefogó aranyozott ezüst keretet és az ezüst címerpajzsokat ugyancsak aranyozott ezüst oroszlánok tartják. A pajzsok egyikében a bányászat ősi jelképét, a keresztezett bányászéket és kalapácsot találjuk. A keret két végében egy-egy kis ezüst fiókocska is található, melyekbe apró tárgyakat helyezhettek el. Mindezt természetesen a barokk stílusnak megfelelő íves, volutás díszítőelemekkel.

Darabunk a bányahegy un. galvano-másolata, melyet a MNM Restaurátor Műhelyében készítettek, 1976-ban. Az eredeti műtárgy a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében található.

                                                                                                                 Szemán

Évek igazgató nélkül

1966 december 23-án váratlanul elhunyt Dr. Faller Jenő, a Központi Bányászati Múzeum alapító igazgatója. A temetésén, december 30-án, nemcsak a bányászattörténet, a múzeumügy elkötelezettjei, de a város is gyászolta.

A Kisalföld című megyei lap búcsúztatójában Radó Ferenc – az életút gazdagságának ismertetése mellett – idézte Faller Jenő szavait a miskolci költözésről: „Én nem akartam harmadszor is hazát cserélni, itt maradtam Sopronban”. Ennek a döntésnek mindannyian nyertesei voltak, s vagyunk: a város, annak kulturális élete, a múzeum, sőt mi valamennyien, akiket érdekel a technika-s bányászattörténet.

Sokszínű, művelt és a kortársai emlékezete szerint jókedvű, társasági ember volt. De szorgalmas, nagy tudású, a dolgokat összefüggésükben látó, jól író tudós is, aki közel kétszáz cikke, könyvei ma is sorvezetői a bányászati múlt kutatásának. Halálával egy közel egy évtizedes interregnum következett, melyben ugyan több kinevezett igazgatója is volt a múzeumnak, személyes elkötelezettsége azonban pótolhatatlan volt.

Igaztalanok volnánk azonban, ha nem emlékeznénk meg arról, hogy Dr. Domonkos Ottó, a soproni múzeum igazgatója, aki évekig irányította a mi múzeumunkat is másodállásban, sok szakmai feladatot végzett el, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy a múzeum túlélte ezeket az éveket. 1967. január 5-től végezte megbízotti feladatait, melynek első nagy kihívása az volt, hogy irányítása alatt még abban az évben lebontották az állandó kiállítást, hogy a szükségessé váló épület felújítási munkákat elvégezzék. Még abban az évben újra nyitott az akkor tíz éves jubileumát ünneplő intézmény.

69_524_1_torma_janos_aranybanyaszok_motozasa.jpg

Jelentős hagyatékok kerültek ekkor a gyűjteményünkbe: Schmidt Lajosé, az Esztó családé. Megvásárolta a múzeumnak Thorma János: Az aranybányászok motozása című festményét (fent) és egy jelentős éremgyűjteményt a Bányászati Kutató Intézet számára, melyhez a múzeum szervezetileg tartozott.

1969-ben Dr. Domonkos Ottó vezetésével jelentős leltárrevízíót végeztek, s ez pont olyan nagy munka, mint ahogy hangzik. A múzeum ugyanakkor egy furcsa helyzetbe is került: 1968-ban a soproni múzeum kiállításaként megnyílt Brennbergbányán az ottani Bányászmúzeum. Rendezője, a kiállítás forgatókönyvírója Dr. Környei Attila, a soproni múzeum történésze volt, aki ráérzett a munkásmozgalmi múlt fontosságára, s ott találta meg a lehetséges helyszínt. (Furcsa is lett volna a javarészt polgári anyagú soproni múzeum kiállításainak sorában).

Az épületben, ahol a 19. század közepén az első, magyarországi szénbányászatban használt gőzgép működött nyílt meg ez az állandó kiállítás.  Sajnálatos módon néhány tárgyunk ekkor került át ide, így például a brennbergi társpénztár vasládája, mely a Központi Bányászati Múzeum nyitókiállításának egyik fő darabja volt. 

Dr. Domonkos Ottó szakmai vezetése mellett volt azonban a bányászathoz közelálló, nagytekintélyű, ám a múzeumi szakmában nem jártas hivatalos vezetője is a múzeumnak: előbb Vendel Miklós akadémikus, majd 1971-és 1975. között Gyulay Zoltán egyetemi tanár.

A megnyitó - Szeresd a bányászt!

1957. október 13-án, vasárnap délben a korabeli bányászegyenruhákat viselő dorogi, brennbergbányai bányászok és karszalagot viselő soproni egyetemisták sorfala között érkeztek meg a megnyitó prominens vendégei. Czottner Sándor nehézipari miniszter, Dr. Zambó János egyetemi dékán, a Magyar Tudományos Akadémia Bányászati Főbizottságának elnöke, Dobrovits Aladár, a Magyar Nemzeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum főigazgatója, valamint Bognár Dezső, Sopron Város Tanácsa Végrehajtó Bizottságának elnöke. Jelen volt számos külhoni, bányászattörténettel foglalkozó szakember: jöttek Freibergből, Pozsonyból, Zágrábból.

A vendégeket Dr. Faller Jenő okleveles bányamérnök, egyetemi docens, a múzeum alapító igazgatója fogadta.

01.jpg

A megnyitóbeszédet Czottner Ferenc nehézipari miniszter tartotta, a kor szellemének megfelelő, lelkesítő stílusban. A beszéd első részében a Szovjetunióban felbocsátott „mesterséges hold” jelentőségét méltatta: kitérve arra, hogy ez, a világraszóló esemény egybeesik azzal az évfordulóval, amikor a világ első proletárforradalma kivívta a proletariátus győzelmét és létrehozta az első olyan országot, melyben a munkásosztály vette kezébe a hatalmat. Még jó néhány, a Szovjetuniónak a béke megtartására tett erőfeszítésére vonatkozó mondata után fordult rá a nap eseményére, a múzeum megnyitására. Beszédének ez a szakasza sem volt mentes aktuálpolitikai áthallásoktól. Volt a beszédben néhány tényszerű csúsztatás is, de nem maradt el a biztatás, az új irányok kijelölése sem. Ez utóbbiban kiemelte a bányamunkássággal, azok munkásmozgalmi tevékenységével összefüggő tárgyak, dokumentumok bemutatását.

03.jpg

megnyito_1957_f_1437.jpg

Számos szakmai szervezet méltató hozzászólása után Dr. Faller Jenő beszéde következett. Beszédében méltatta a miniszter segítségét a múzeum létrehozásában, s kérte azt a további évekre is. Elfogadta a miniszteri intenciót a munkásmozgalmi anyag fontosságáról, de, mint mondta: a bányászat és a bányászok felszabadulás utáni helyzetét „nem hangzatos jelszavak kiírásával és hangoztatásával akartuk ábrázolni a múzeumunkban, hanem azt – a véleményünk szerint – igényesebb utat választottuk, hogy a legprimitívebb éktől és kalapácstól kezdve a kapitalista idők embertelen munkaviszonyain és nyomortanyáin keresztül a legkorszerűbb bányagépekig és modern bányászvárosainkig igyekezzünk mindenből egy keveset bemutatni, mert úgy érezzük, hogy ehhez nem kell külön kommentár”. 

Dr. Faller Jenő beszédét azzal zárta: „szeresd a bányászt! Becsüld meg csodálatos és ragyogó munkáját!" Ő haláláig hű maradt ezekhez a szavakhoz. Elegáns távolságtartással kezelte a napi politikát, azzal foglalkozott, amit a legjobban értett, s nemzetközi szinten képviselt: magyar bányászat valós, s valóban jelentős  múltjával.

megnyito_1957_f_1438.jpg

Apró lépésekkel a cél felé: kutatóintézettől az önálló múzeumig

banyaszati_muzeum_web_banner_kicsi.jpgA Magyar Nemzeti Levéltár Győr- Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárának anyagából származó levelek is sok érdekes adattal szolgálnak az indulást illetően: úgy tűnik, egy múzeum alapítása akkortájt is nem kevés taktikázást és ravaszságot igényelt. 

1954 augusztusában a Gyulay Zoltán, a Bányamérnöki Kar dékánja levelet írt Bognár Dezsőnek, a Városi Tanács V.B. elnökének. Ebben arról tájékoztatta, hogy a Magyar Tudományos Akadémia azt a gondolatot vetette fel: több okból is helyes lenne a Bányászati Kutató Intézet Sopronba való áttelepítése. Mivel az Akadémia Szénbányászati Főbizottsága szeptember 7-én Sopronban tart ülést, kéri, hogy Bognár elvtárs addig nyilatkozzék arról, hogy a Városi Tanács el tudja-e helyezni a Bányászati Kutató Intézetet.

1954. szeptemberében megjött a válasz: a Sopron Város Tanácsa a Templom u. 2-4.szám alatti épületeket ajánlja fel a Kutató Intézet számára, melyben akkor Soproni Erdészeti Technikum kollégiuma működött. Októberben azonban a dékán arról értesítette a Tanács illetékeseit, hogy a Bányászati Kutató Intézet áthelyezéséről tárgyalások folynak, még nincs döntés, tehát nem tudnak nyilatkozni az ingatlan igénybevételéről.

diebold_karoly_fotoja_soproni_muzeum_gyujtemenye.jpg

A levelezés és a fennmaradt iratok szerint azonban alig fél év múlva, már nem a Kutató Intézet elhelyezésére, hanem bányászati múzeum céljára igényelte Gyulay Zoltán dékán, s az akkor már múzeumvezetőként aláíró Faller Jenő a Városi Tanács V.B. Igazgatási Osztályától a Templom u. 2-4. szám alatti ingatlant, amit a levelezésben következetesen egy egységként: volt Eszterházy palotaként említenek.

diebold_karoly_fotoja_soproni_muzeum_gyujtemenye2.jpg

A levélben leírtak szerint egy tervezett, nagy Országos Technikatörténeti Múzeum Bányászati részlegének helyeként a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Tudománytörténeti Főbizottsága – a levélírók kérése szerint – Sopronba jelölte ki, ha a város tud ingatlant biztosítani erre a célra. A levél további részében leírtak szerint „az Egyetem nem tud több, a múzeum számára gyűjtött anyagot befogadni, annál kevésbé sem, mert a Szénbányászati Minisztériumunk kérésünkre most már megkezdi egészen nagy gépek, stb. leszállítását. Megkezdett akciónkat megállítani nem kívánjuk, mert az országos jelentőségű és városunknak is érdeke, hogy az Országos Bányászati Múzeum Sopronban alakuljon ki.”

A fent idézett levelezésből kitűnik: a múzeum alapítása akkortájt is nem kevés taktikázást és ravaszságot igényelt. Mert ugyan melyik helyi hatalmasság nem érezte volna megtisztelőnek, hogy egy országos hírű kutatóintézet a városukba költözik. (Hogy az érintett, évtizedeken át Budapesten működő kutató munkatársai mit szóltak az ötlethez, arról nincs adat.)  Elképzelhető persze, hogy a Bányamérnöki Kar költözni nem akaró oktatói is támogatták az elgondolást. Azt, hogy a Kart végleg és egységesen Miskolcra vigyék, még 1955-ben támadták a bányászat vezetői, így volt muníció a tiltakozáshoz, hely a taktikázáshoz.

Egyelőre nincs arra nézvést adat, hogy mi volt a cél: múzeumot akartak alapítani, s ehhez az ingatlant a Kutató Intézet Sopronba való költöztetésének ígéretével próbálták megszerezni, vagy valóban ide szerették volna költöztetni a Bányászati Kutató Intézetet – mely számos oktatónak teremtett volna lehetőséget a Sopronban maradáshoz - s amikor ez a terv meghiúsult, akkor vették elő az - egyébként is terítéken lévő - múzeum ügyét.

fortepan.jpg

Faller Jenő, alapító múzeum igazgatónk így összegezte a Soproni Szemle 1958./2. számában a végső döntést: 1955. június 22-én az MTA Bányászati Főbizottsága Sopronban tartott ülésén elhatározta, hogy a bányászat emlékeinek védelmét és összegyűjtését központosan szervezi meg, a ezért Sopronban, a Nehézipari Műszaki Egyetem Bánya-és Földmérnöki Kara mellett, annak gondozásában központi bányászati múzeumot létesít. A határozat szerint a múzeum helye a Kar mellett van, mert „itt szolgálja legjobban az oktatásban elmondott és leírt szó mellett szemléltetéssel a szocialista hazafiságra, szak-és hivatásszeretetre való nevelést, másodszor, mert az egyetem mellett biztosítható a legjobban a szakszerűség az irányításban..”. 

Ez utóbbi intenció nem sokáig élt: 1959-ben megszűnt az a gyakorlat, hogy a bányamérnököket az első két évben Miskolcon, az azt követő oktatási években Sopronban képzik. 1959-től nem Sopronban van a magyarországi bányászati felsőoktatás, ám itt maradt a bányászat múzeuma.  

muzeum_kapuja_sterbencz_karoly_faller_1966_f1668553.jpg

 

Miért volt úttörő tett a Központi Bányászati Múzeum alapítása?

banyaszati_muzeum_web_banner_kicsi.jpgA kérdést akár úgy is folytathatjuk: miért volt úttörő tett Magyarországon műszaki múzeumot alapítani az 1950-es években? A válasz egyszerű: mert nem volt ilyen.

A mezőgazdaság és a közlekedés múltját gyűjtő, s őrző múzeumok a Millenniumi Kiállítás anyagára támaszkodva természetesen működtek, de sem a 19. században, sem a 20. század első felében nem fordult a figyelem az egyre jelentősebbé váló nagyipar felé, nem volt szándék az ipari múlt megőrzésére, nem folytak kutatások az ipari fejlődés társadalmi következményeiről. Néhány, jó szándékú kezdeményezés – melyek különböző okokból hamvukba holtak – után, az 1950-es évek elején indult meg újra a mozgolódás: meg kellene őrizni a magyar ipar emlékeit.

urikanyzsilvolgyi_magyar_koszenbanya_rt_pavilonja_fortepan_budapest_fovaros_leveltara.jpg

Urikány Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Pavilonja

Ennek a mozgalomnak volt az egyik élharcosa Dr. Faller Jenő, aki egy, 1960-as keltezésű írásában arról szólt, hogy a bányászat – s tegyük hozzá minden tudás – múltja hatalmas erőforrás. Csak az képes értékelni a saját munkáját objektíven, aki végig tud tekinteni szakmája fejlődéstörténetén, amihez nem csak egy-egy szakma műszaki-története, de társadalom-és kultúrtörténeti jelentősége is hozzá tartozik. 

Az 1950-es évek politikai kurzusának, a „vas –és acél országának” credójában központi szerepet játszott a bányászat és a kohászat. Bár az I. Világháború után csaknem valamennyi európai jelentőségű bányászattal bíró régiónkat elveszettük, ám a szakma jelentősége nem csökkent. A II. Világháborút követő újjáépítés, majd az erőszakos iparosítás éveiben azt senki nem vonhatta kétségbe, hogy az ország nem működhetne a bányászata nélkül.

67537.JPGdscn2847.JPG

Ebből a megkerülhetetlen pozícióból vetődött fel ismét a műszaki múzeumok alapításának szükségessége, különös tekintettel a bányászmúltat bemutató múzeum fontosságára. Már 1952-ben elfogadott a Magyar Tudományos Akadémia a tárgyra vonatkozó állásfoglalást, de a körülmények úgy hozták, hogy még öt évet kellett várni az első műszaki múzeum, a soproni Központi Bányászati Múzeum megnyitására. Ahhoz, hogy ennek jelentőségét megérthessük, álljon itt egy adat: az Országos Műszaki Múzeumot, csak évekkel később alapították, állandó kiállítás nélkül.

Egyszóval a Központi Bányászati Múzeummal áttörték a hagyományos múzeumi kereteket, beemelték a munka világát az addig főként köztörténettel, művészetekkel foglalkozó falak közé.

Miért pont Sopron?

banyaszati_muzeum_web_banner_kicsi.jpgSzámtalanszor tették fel számunkra a kérdést, mit keres Sopronban az országos gyűjtőkörű Központi  Bányászati Múzeum. Miért pont egy barokk belváros talán legszebb műemlékébe „telepedtek be” az alapítók ?

A válasz – vagy válaszok - látszólag egyszerűek. Többfajta magyarázat is közszájon forog, nézzünk azonban  a gyakran elhangzó válaszok mögé.  Az az érv, hogy 1919 óta itt működött a magyar bányászati felsőoktatás, 1957-ben már aligha állta meg a helyét. 1949-ben ugyanis hatalmi verdikttel  a kohászképzéssel együtt a bányászok képzését is áthelyezték Miskolcra, egy még nem létező egyetemre. A  költözést számosan, a szakma és az egyetem kiemelkedő nagyjai is ellenezték, ám 1957-re  vesztettek: a Karoknak 1959-ben  költözni kellett.

a_foiskola_epulete_1919-ig.jpg

A Főiskola épülete 1919-ig

az_akademiaiifjusagi_kor_zaszlaja.jpg

Az Akadémiai Ifjúsági Kör zászlaja

Jó válasznak tűnhet az is, hogy itt, a város tulajdonában lévő erdőben nyílt meg Magyarország első kőszénbányája, 1753-ban a később Brennbergbányának nevezett területen. A múzeum nyitásának évére azonban elkopott a büszkeség. Csak a korábban ott dolgozók emlékeztek a szép napokra, a határsávba szorított bánya múltja az 1951-es bezárása után önmagában nem igazán volt erős érv a döntéshozók számára.

a_brennbergi_szentekno_geologiai_metszete.jpg

A brennbergi szénteknő geológiai metszete

Valószínűleg a fentiek mellett kellett valamiféle személyes vállalás, mondjuk úgy, civil kurázsi is ahhoz, hogy a múzeum pont Sopronban talált otthonra. Meggyőződésünk, hogy a múzeumalapító Dr. Faller Jenő személyes hite, a bányászmúlt  - és Sopron - iránti elkötelezettsége nélkül a fenti érvek nem találtak volna meghallgatásra. Kellett egy szakmai tekintéllyel bíró, jó városi és egyetemi kapcsolatokat ápoló ember, aki nemcsak a Miskolcra való intézményi költözést nem támogatta, de maga sem óhajtott költözni. Nemcsak a saját életminőségét, de az egyetemi és bányászati múltat őrző, még Selmecbányáról átkerült egyetemtörténeti gyűjteményt is védte, amikor kiállt a soproni alapítás mellett.

fresko-1735_a_brennbergi_szen_megtalalasa_agoston-faller-sterbenz-fele.jpg

Freskónk: a brennbergi szén megtalálása