A soproni Központi Bányászati Múzeum hivatalos blogja hírekkel, érdekességekkel

Központi Bányászati Múzeum

Délibábos Brennbergbánya, avagy bánya(újra)nyitás 1956-ban

2016. október 21. - Központi Bányászati Múzeum

1956-ban a néhány évvel korábban bezárt brennbergi szénbányát újranyitották, s újraindult a termelés. Ez azonban csak rövid ideig tartott - 1959(?)-ben a bányát végleg bezárták. Az eseményeket Schuller Balázs és Szádeczky-Kardoss Gyula cikkéből ismerhetjük meg. 

Bevezető tíz év távlatában 

2006-ban a Központi Bányászati Múzeum fiatal dolgozójaként teljesen magával ragadott az a láz, ami akkoriban az 1956-os forradalom megünneplése és „gyorsított feldolgozása” révén átjárta a történész szakmát. Mi (a múzeum) az ötven éves évfordulóra kiállítással és átfogó tanulmánykötettel készültünk. Amikor először kapargattam meg a rám bízott téma, azaz a bányászok forradalmi részvételekének felszínét, a tapasztalatlanok naivitásával állapítottam meg, hogy ugyan átláthatatlan adatmennyiséggel állok szemben, majd csak sikerül kiegyensúlyozott és érthető összefoglalást – bevezető tanulmányt – írnom. Egyidejűleg rá kellett jönnöm, hogy hiába telt el akkor már másfél évtized a rendszerváltás óta, 1956-nak – kis túlzással – csak a keretét ismerjük, avagy dolgozták fel magas színvonalon. Számos részelem alaposabb vizsgálata várat még magára. Mindezt nem vállalhatják fel a forradalom „hivatásos” kutatói (gondolok itt elsősorban az ’56-os Intézet kiváló szakembereire), akiknek az évfordulós időszakban felkérések garmadájával kellett megküzdenie. Sőt, ezt a munkát nem kampány jelleggel, megemlékezésekhez időzítve, rohamtempóban kell elvégezni.

     A korszerű, közönségorientált történetírásnak is alulról kell építkeznie, mikro történetekből megalkotva a szintézist. Ahogy osztrák professzorom fogalmazott, Magyarországon a helytörténetben van a legnagyobb potenciál. Buta módon egyetemistaként én ezt nem hittem el, majd gyakorló történészként tapasztalnom kellett, hogy tökéletesen igaza volt. Germuska Pált (tatabányai-) és Szvircsek Ferencet (nógrádi régió) leszámítva, az ’56-os kötetünk szerzői nem kapcsolódtak korábban a bányászat történetéhez, korábbi kutatásaikból a megbízáshoz válogatták ki a szükséges esemény modulokat. Számos bányahely, bányásztelepülés esetében még csak alapkutatásokra sem támaszkodhattak, nem hogy az ötvenes évekbeli történetük elemzésére. Munkájuk értékéből természetesen ez nem von le semmit, a szakmai jelenség országos jellegű volt, kötetünk, a Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956 pedig inkább további kutatások segédleteként, avagy kiindulópontjaként szolgálhat, nem tekinthető zárókőnek.

     A jubileumi előkészületek mellett, a múzeumban nem hanyagolhattuk el a napi feldolgozómunkát sem. Dr. Szádeczky-Kardoss Gyula (1928-2015) a zseniális bányamérnök-geodéta, aki nyugdíjas munkatársként, nagy lelkesedéssel segítette a dokumentumtári feldolgozómunkát, örömmel elevenítette fel az 1956-os soproni eseményeket. Mivel akkoriban az Egyetem munkatársaként dolgozott személyesen ismerte a tanári kart és a diákságot. Felvetésemre, hogy közösen dolgozzuk fel azt a néhány dossziét, amit a múzeum alapítója, Faller Jenő, Brennbergbánya újranyitásával kapcsolatban hátrahagyott, azonnali igennel felelt. Az említett iratokat sikerült kiegészítenem a fő kutatási irány mellékvonalain talált aktákkal és információ töredékekkel, míg kollégám értékes szakmai ismereteivel tette pontosabbá tanulmányunkat.

     A cikket tíz év távlatából is teljesnek érzem, hozzájárul a fent taglalt mikro történeti adósság törlesztéséhez, újra közlése a múzeum weboldalán pedig méltó emléket állít „Gyula bácsinak”, aki a közelmúltban távozott közülünk.

nepszabadsag07bb.jpg

Az 1956. december 22-i Népszabadság címlapján: "A 200 éves Brennbergbánya újra szenet ad"

    Schuller Balázs – Szádeczky-Kardoss Gyula 

Délibábos Brennbergbánya, avagy bánya(újra)nyitás 1956-ban  

      Brennbergbánya a soproni régió egyik különleges gyöngyszeme. Vannak akik természeti értékeit, míg mások – és ők vannak többen – a legrégebbi magyarországi szénbánya hangulatát, emlékeit keresik a hegyek közé bújt településen. A majd két évszázados brennbergi bányászkodásról már többször és többen is írtak, az utóbbi évtizedekben, csak néhányat kiemelve: Becher Nándortól, Kőbányai Ferenctől, Környei Attilától és Reményi Viktortól olvashattunk nagyobb lélegzetű összefoglalókat.[1] Legutóbb pedig már egészen más kontextusban, a magyar zsidó aranyvonat második világháború végi itt tartózkodása miatt került – rövid életű – reflektorfénybe a település.[2]

      Időről-időre a Központi Bányászati Múzeumot is megkeresik érdeklődők, hazai és külföldi szakemberek, hogy a gyűjteményeinkben található dokumentumok, fényképek, illetve műtárgyak bemutatásával segítsük Brennbergbánya egy-egy még kevésbé ismert részletét feltárni. Az 1956-os forradalom évfordulója kapcsán eléje kívánunk menni az érdeklődőknek, s e folyóirat hasábjain közzé tesszük a múzeumban őrzött, s a bányászok forradalmi részvételének feltárására indított kutatásunk során más közgyűjteményekben fellelt, Brennberg bezárására és újranyitására vonatkozó információkat. 

A bezárásról 

      A brennbergi termelés 1951-es leállításának és a bánya bezárásának okairól ma is számos tévhit hallható. Ha meg akarjuk érteni a magyar ipart – a Minisztertanács mellett – ekkoriban irányító Országos Tervhivatal ide vonatkozó döntését, akkor számba kell vennünk az utóbbit befolyásoló tényezőket. Magyarországon 1948-tól extenzív iparfejlesztési politikát folytattak, ez a bányászatban – a technikai fejlesztések elhanyagolása mellett – létszámemelést és a bányaüzemek számának növelését jelentette, végső soron pedig a nehézipari nyersanyagok terén a teljes önellátást, illetve az import megszüntetését (minimalizálását) irányozta elő. „Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy 6 év alatt a magyar bányászatot meg kell kettőzni. Vagyis a régi bányák kapacitásának fenntartása mellett egy-egy új Tatabányát, Dorogot, Salgótarjánt, Borsodot, Komlót, Pécset, Várpalotát stb. kell teremteni.[3] A hosszú távú tervezés során a Bakony – Északi-középhegység ipari tengelyen és az attól délre a Mecsekben található nagyobb kiterjedésű szénmedencék fejlesztését szorgalmazták, mindenekelőtt azért, mert itt helyezkedtek el azok a főbb célbányák, melyek az erőművek és kohók fokozódó energiaigényét szolgálták.

      Brennbergbánya, viszont hagyományosan lakossági és helyi jelentőségű középipari igényeket elégített ki, ugyanakkor a termelés immáron évek óta osztrák felségterület alatt folyt. Az 1922. december 12-én kötött osztrák-magyar államközi szerződés lehetővé tette ugyanis, hogy a határon túlnyúló szénrétegeket 1963. május 8-áig a magyar fél művelhesse le. Ettől függetlenül – a geológiai kutatások alapján – volt még a magyar területen szén, mégpedig az ekkoriban működtetett István aknától (korábban Szent-István akna) nyugatra, egy – az optimista becslések szerint – 1,9 millió tonnányi (?) mennyiséget rejtő telepben, de a nemzetközi szerződés lejárta előtt „evidens érdekünk” volt előbb az osztrák területet fejteni. A bezárás idején készült – és a készítők által szándékosan manipulált – szakvélemény szerint: „A brennbergbányai két szénterület [vagyis az osztrák garanciális, és a magyar területen fekvő] összes kincsét [...] 5,7 millió tonnára [?] kell becsülnünk, mely mennyiség minimálisan 12 – 12 = 24 évre[1951-1963-ig, illetve 1975-ig] biztosítja a bánya zavartalan termelését és nem kíván újabb aknatelepítést. A széntelep ugyanis nyugat felé nem süllyed lényegesen mélyebbre tekintve, hogy az István, aknától 1.200 m távolságban nyugatra fekvő Rödel-ároki mélyfúrás szerint is a telep mindössze 70 m-rel fekszik mélyebben a jelenleg művelt teleprésznél. [kb.600 m] Így a telepnek itt teknőszerűen kialakulása várható, mely körülmény a mélyszinti viszonyok javulását jelenti.[4] Mindezt azonban csak néhány próbafurás igazolta, és pont a Fekete Sándor bányamérnök (Brennberg üzemvezetője az 1940-es évek végén) által 1948-ban készített jelentés, melyre első helyen hivatkoztak ebben a szakvéleményben, szögezte le, hogy: „Ennek egy része [mármint a magyar terület alatti széntelep] azonban valószínűleg a nagy mélység miatt [közel 700 méterről volt szó!] mürevalóság szempontjából kétséges. A Szent István aknától Ny-ra eső szénterület megkutatva ezideig nincs. A szénmedence osztrák területen Szikra község határáig folytatódik, megkutatva nincs s osztrák területen idegen zártkutatmányokkal van fedve.”[5] Ráadásul az 1950-es évek feszült külpolitikai helyzetében nem tűnhetett fel pozitívan a döntéshozók előtt a határsávban való további tervezgetés.

      A szénvagyon geológiai elhelyezkedésének problematikáján túl, az Országos Tervhivatal és a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium illetékesei azzal érveltek, „hogy a bánya teljesítménye rossz, s hogy annak munkásságát jobb teljesítményű bányáinkban hasznosabban, a bányászatunk tervteljesítése szempontjából célirányosabban használhatjuk ki.[6] A korabeli kimutatások szerint nem volt gond a brennbergi hatásfokkal, ellenben a munkaerő célirányosabb felhasználása kitétel – a korabeli gondolkodás tükrében – már racionálisabb érvnek tűnik, hiszen a fejlesztendő bányavidékeken ekkoriban már komoly nehézségek jelentkeztek, amik Brennberg azonnali bezárását vetették fel.

      Ezek a nehézségek az extenzív fejlesztésből és a rövid idő alatt jelentkező szakmunkás hiányból adódtak. A bányákban működött egy hagyományos munkahelyi szakemberképzés, melyben a tizenéves tanonc vízhordóként kezdte, s vájárként fejezte be bányászéletét. Ezt a jól működő rendszert borította fel a nagy létszámban és képzetlenül érkező munkaerő bevonása, amelynek a helyszínen, avagy a szervezett iparitanuló képzésben történő, megfelelő színvonalú betanítását már nem lehetett megoldani.[7]Az első ötéves tervidőszak alatt (1950-1954) mindössze 21,1%-al nőtt a vájárlétszám, míg az összes munkáslétszám 60,8%-al. Ennek következtében a vájárlétszám aránya állandóan romlott, s az 1950. évi 39, 5%-kal szemben 1954-ben már csak 29,6% volt.”[8] Többek között ezért szerveztek gyorstalpaló vájár tanfolyamokat is, melynek keretében a bányászatba alighogy belépett segédmunkás – a korábbi gyakorlattal ellentétben – egy éven belül már szakmunkás státusba kerülhetett. 1951-ben, felbuzdulva az első tervidőszak tervtúlteljesítésein, jelentősen megemelték a tervszámokat. Az extenzív módszerek dominanciája most már elkerülhetetlenül minőségromláshoz és a teljesítmény visszaeséséhez vezetett. Csökkent az egy aknára eső átlagtermelés, fokozatosan romlott a termelt szén minősége és az átlagos fűtőértéke is.[9] Ennek ismeretében vizsgálva a Brennbergből 1951-ben Oroszlányba és Várpalotára áthelyezett 380 fizikai dolgozó jelentőségét, a következőkre kell rámutatnunk. A bányákban ú.n. csapatok dolgoztak, egy csapat a közép-dunántúli térségben 4-5 főből (vájár, segédvájár, csillések) állt és a csapatban elég volt, ha a vájár professzionális szakmunkás, a többieket rövid idő után könnyedén irányítani tudta. Ha tehát a 180 brennbergi vájárhoz és a 20 segédvájárhoz hozzávettek fejenkét 4 segédmunkást, akkor egy 1000 fős, hatékony termelő csapatot kaptak, továbbá ha ehhez hozzáadták a – szintén tapasztaltabb – 180 főnyi csapatcsillést, akkor megállapíthatjuk, hogy a munkaerő-átcsoportosítás jelentősen csökkentette a nagyberuházásoknál keletkezett munkaerőhiányt (a hazai szénbányákban 1952-ben 65 763 fizikai munkás dolgozott).[10]

      Az esemény emberi oldalát természetesen nem kezelhetjük ilyen hideg racionalitással. A Brennbergben házzal családdal rendelkezőknek csak egy része költözött át új munkahelyéhez, s a költözni szándékozók egy részét is inkább arra sarkalta a szocialista bányászvárosokban tapasztalható botrányos lakáshelyzet, hogy – sivár munkásszállókon élve – a keserves kétlakiságot válasszák, s csak havonta, kéthavonta látogassák meg itthon maradt szeretteiket.[11]   

 Az újranyitás ügye 

      Az újranyitás kérdése szinte a bezárás napjától napirenden volt szakmai körökben, különösen az ekkor még Sopronban lévő Bányászati Kar tanárai sérelmezték a szerintük tanbányaként is működtethető üzem bezárását.[12] Még az 1952 őszétől előkészített – a termelés 1951-es megtorpanását sajátos módon szabotázzsal magyarázó – nagy bányász koncepciósper vizsgálati szakaszában is kitértek Brennbergre.[13] Ennek során – többek között – letartóztatták az Országos Tervhivatalban dolgozó Hansági Imre bányamérnököt is.[14] Őt a vizsgálati fogságban maga Péter Gábor bírta beismerő vallomásra, amiben – eltekintve az önostorzó sallangtól – őszinte műszaki véleményt adott a magyar szénbányászat akkori helyzetéről. Ebben olvashatunk Brennberg és a Vas megyei Torony helyzetéről is.

      „Brennbergi barnaszénmedence. A bányászatot beszüntették. Szene nagyon jó minőségű. Meghaladja az 5.000 kalóriát. Abban az esetben, ha még mód lenne a bányászat folytatására ez kívánatos lenne. A szénterület Ausztria alatt terül el. 1964-ig a bányászkodás joga Magyarországé. Lehetségesnek tartom, hogy a mostani bányabeszüntetéssel elvesztettük jogunkat a további bányászkodásra az osztrák terület alatt. Szénvagyona napi 50-60 waggon teljesítőképességű bányászatot a második ötéves terv során még ki tudná szolgálni. Bányászkodási körülményei nehezek. Termelési önköltsége magas lenne. jó minőségű szene azonban indokolttá tenné a bányászat újrafelvételét.

      Torony-i lignitterület. A lignitvagyon teljesen tisztázatlan. A lignit minősége általában jó. véleményem szerint a második ötéves terv során kialakítható lenne egy legfeljebb 200 waggon/nap teljesítőképességű bányászat. [Kiemelések az eredetiben.]”[15]

      A fenti javaslattal ellentétben sem az akkor még alig ismert Torony, de az addigra műszaki berendezéseitől teljesen megfosztott Brennberg sem szerepelt az 1956 júliusában elfogadott és a forradalom miatt meghiúsult második ötéves tervben.[16] A minisztériumi dokumentumokban ekkoriban nem sok szó esett ilyen perifériális kérdésekről, hiszen a fő beruházások sem kapták meg a kellő keretösszegeket, így számos olyan szociális program, mint például a lakótelep építkezések is kritikus mértékben lelassultak.[17] Utóbbi folyamatnak már komoly társadalmi kihatásai voltak, mert a bányászok aktív forradalmi részvételének fő okai között találjuk az állam teljesíthetetlen ígéreteinek végtelennek tűnő halmozódása, valamint a kiemeltséget hangoztató propagandával ellentétes valóság miatti elégedetlenséget.

      Az 1956 nyarán szabadabbá váló politikai légkört a soproni egyetem meghatározó professzorai arra használták fel, hogy újabb rohamot intézzenek a bányamérnökképzés – Miskolccal szemben – Sopronban tartására, s ennek a kampánynak a keretében felerősödött a bánya újranyitásáért lobbizók hangja is.[18] Utóbbi csoport zászlóvivőjévé Faller Jenő, a Központi Bányászati Múzeum későbbi alapítója vált.[19] 1956. október 3-án elhangzott rádiónyilatkozatából idézünk:

      „A brennbergi szénbányászat újranyitásának kérdése nem új keletű s az, mióta a bányászatot beszüntették, állandóan felszínen tartja magát Sopronban, illetve a hozzátartozó Brennbergben. Ez természetes, hisz Sopron üzemei és lakói több mint 200 éve [sic!] használták a kitűnő minőségű brennbergi szenet, s így érthető, ha azt ma is keresik, s mint hazánk egyik legjobb tüzelőanyagát visszasírják, s nehezen nélkülözik. Sajnos a kérdés nem olyan egyszerű, mert a 600 méter mélységben mozgó négy év előtt beszüntetett mélyművelés föltámasztásáról aligha beszélhetünk éppen azon bányabeli és gazdaságtechnikai nehézségek miatt, melyek a bányászat beszüntetéséhez vezettek. [sic!] Így művelés szempontjából pillanatnyilag valóban csak azokról a régi, nagyrészt Óbrennberg környékén, a régi külfejtés és különösen a Jóremény-bánya egykori műveleteiben visszamaradt s kisebb mélységben föllelhető kis szénfoltokról lehet szó, amiket a brennbergi öreg bányászok ismerhetnek még.

      E területek felkutatása mindenesetre kívánatos már szocialista tervgazdálkodásunk műszaki fejlesztésének alapvető célkitűzése miatt is, mely energiabázisaink kiszélesítését parancsolja, s így nagy jelentősége van minden olyan adatnak, mely idevonatkozóan akár pozitív, akár negatív irányban tájékoztat. Ez Brennberg esetében, a szerencsés módon rendelkezésünkre álló régi térképek és följegyzések alapján, valamint néhány új kutató furás lemélyítésével könnyen eszközölhető. Az újranyitást célzó kutatómunkába a bánya régi dolgozóin kívül véleményem szerint be kell vonni a bánya utolsó üzemvezetőit (Vajk Artúr és Fekete Sándor bányamérnököket) is, kik több évtizedet töltöttek Brennberg szolgálatában s ide vonatkozó igen értékes helyismerettel rendelkeznek.

      Úgy tudom egyébként, hogy Szénbányászati Minisztériumunk [helyesen 1956. július 31.-1956. december 31. között Bánya- és Energiaügyi Minisztérium][20] is foglalkozik már a mondott területek ily értelmű megkutatásával, ami ha eredménnyel jár, úgy viszont láthatjuk a sokat hiányolt jó brennbergi szenet, mely – mint bevezetőben hallottuk – 1753 óta, tehát 250 éven át szolgálta csaknem megszakítás nélkül Sopron és messzi környéke szénellátását. [sic!]”[21]

      Amint a beszédben olvashattuk Faller sem számított hatalmas hozamú és ismeretlen széntelepekre, a kutatást a brennbergi bányaművelés első időszakának kevésbé professzionális módon leművelt területein kívánta elvégezni. Mit is jelent ez? Mint arra már kitértünk, a rendszeres brennbergi bányászat a XVIII. század végén kezdődött el a mai Óbrennberg elnevezésű keleti településrészen, előbb a külszínen, majd kis mélységben a felszín alatt. Innen az 1850-es években tevődött át a munka nyugati irányba, a mai település központi részére, majd a század végétől Hermes és Ilona akna irányába. A XX. század első felében aztán – követve az egyre mélyebben fekvő teleprészeket – délnyugati irányba kellett fordulni, egyúttal átlépve az ország határt is. Az idő előrehaladtával természetesen a termelési technikák is sokat fejlődtek, az első szakaszokon viszont még számos olyan módszert alkalmaztak, ami miatt az adott aknaüzemek felhagyása után is jelentősebb szénvagyon maradt a föld alatt.[22] Mindez már az 1870-es évek végén is ismert volt, ezért Sopron városa neves szakértőkkel vizsgáltatta meg a kimerültnek mondott aknákat. Zsigmondy Vilmos bányamérnök és Bruimann Vilmos budai bányakapitány 1877-es vizsgálata során megállapította, hogy a mai sportpálya mellett álló Erzsébet aknában még legalább „fél millió mázsa szén maradt benn.” Ugyan a felszínről – főleg a laikusnak – nehéz elképzelni, hogyan is helyezkednek el ezek a teleprészek a föld alatt, itt röviden csak annyit szeretnénk erről közölni, hogy a sportpálya alatti mező átnyúlik a közvetlenül mellette magasodó Szarvas-hegy keleti, óbrennbergi oldalára.[23]

      Zambó János későbbi összefoglalója szerint a mező keleti oldala az 1920-as években kapott kiemelt szerepet: „A brennbergi Sopron-akna [ez Brennberg északi szélétől nem messze, az egykori Brennberg–Ágfalva vasúti leágazás mentén helyezkedett el] 1920. június 4-én hirtelen beomlott, ami rendkívül nehéz helyzetbe sodorta az egész bányászatot, hisz akkoriban ez volt Brennberg legfontosabb szállítóaknája. Hirtelen nehéz helyzetében a bánya vezetősége, hogy kiesett termelést némileg pótolja, azonnal hozzálátott az óbrennbergi >>Jóreménynek<< nevezett külfejtés megnyitásába, és sürgősen üzemképes állapotba helyezte a Borbála- [a ma is álló kémény déli lábánál] és Ilona aknák [Brennbergtől délnyugatra, közvetlenül a határon, de már osztrák oldalon a 491 méteres magaslati ponton] részben előkészített szénmezőit. Mindezek a munkálatok nem biztosították a szükségelt termelést s ezért 1928-ban [más adatok szerint 1927-ben] az Erzsébet-akna visszamaradt szénpilléreinek lefejtésére megtelepítették a Márta-bányát – helyesen tárót[24] – melynek nyitása ma [1958] is több méteren át nyitva áll.”[25]

      A levéltári adatgyűjtésén túl, Faller Jenő igyekezett minden egyéb helyen fellelhető dokumentumot is összegyűjteni a teleprészek elhelyezkedéséről. Hagyatékában található például egy apró füzet, ami 1922-24 közötti kutató fúrások eredményeit közli.[26] Ez azért nagyon fontos, mert rávilágít a bányavezetés azon törekvésére, miszerint a Trianont követő helyzetben megpróbáltak az ország belseje felé szenet találni, s ezáltal függetlenedni az osztrák terület alatti bányászat korlátaitól. Az igyekezet nem vezetett sikerre, viszont alaposabban feltárta a korábban művelt területeket, és ez az információanyag alapozta meg az 1956 évi bányanyitás(ok) színhelyét.   

Energiakrízis – A nagy lehetőség 

      A sok igyekezet ellenére, úgy tűnik, hogy a forradalom teremtette katasztrofális energiahelyzet nélkül már sohasem kerülhetett volna újra szóba Brennbergbánya.

  1. október 28-ára az ország bányaüzemeinek többségét elérte a forradalom, településenként változó névvel megalakultak az önigazgató testületek, de ami témánk szempontjából fontosabb, minimális szintre csökkent a termelés (kórházak, iskolák ellátására). Az országosan november 5-ére ütemezett munkakezdés a szovjet intervenció elleni tiltakozásként elmaradt, s az új hatalom átmeneti gyengesége miatt december elejéig is csak helyenként történt meg. Ekkorra azonban a bányászok jó része elvesztette a sztrájk erejébe vetett hitét és munkába állt, ugyanakkor a még mindig bizakodó és forradalmi követeléseihez ragaszkodó munkástanácsok maradék hatalmát a vezetőik elleni letartóztatatási hullám söpörte el. Magát a termelést gyors centralizációval, a központi ellenőrzés szénkormánybiztosok kiküldésén keresztüli helyreállításával – a pesszimista előrejelzésekkel ellentétben hamarabb – áprilisra sikerült a forradalom előtti szintre emelni.[27] Addig azonban, különösen a novembertől januárig terjedő időszakban súlyos szénhiány volt az országban (elsősorban a szénmedencéktől távolabb eső vidékeken, ebből adódóan a Nyugat-Dunántúlon is), ez tette indokolttá a helyi kezdeményezésű bányanyitásokat.

      Elsőként a Vas Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága határozta el, hogy a Szombathely nyugati határában található Olad és Torony körzetében lignitbányászatba kezd, ami 1956. november 14-én meg is indult. „Az üzemvezetéssel kapcsolatos feladatokat a helyi tanács a Szombathelyi Építőanyagipari Egyesülésre [továbbiakban: ES.] bízta és ez az Egyesülés biztosította részben a beinduló üzem részére szükséges béreket, felszereléseket és anyagokat, míg bizonyos anyagokat kérésükre a Várpalotai Szénbányászati Tröszt bocsátott rendelkezésükre. Az üzem vezetésével az ES. Maróti Ferenc technikust, a Középdunántúli Szénbányászati Tröszt [Veszprém központtal a bakonyi szénbányák tartoztak irányítása alá] bér- és normafelelősét bízta meg, aki toronyi lakos és korábban is dolgozott a toronyi bányaüzemnél. Az üzem létszáma a későbbiek során 14 főről 37 főre szaporodott fel. Új bányanyitást hajtottak végre és feltárást végeztek a széntelep irányában. Az így kitermelt szenet a szombathelyi TÜZÉP útján az ES. értékesítette.[28] Toronyban azonban nem voltak évszázados hagyományai a bányászatnak, de legfőképp a Soproni Egyetemhez hasonló háttérintézmény és szakembergárda hiányzott ahhoz, hogy a feltáratlanságból adódóan türelmi időt kívánó, a megyei tanács szemében viszont csak veszteséget termelő üzem hosszabb ideig fennmaradhasson. A forradalom előtti gyakorlathoz képest érdekes mód nem a – központi tervezéshez ortodox módon ragaszkodó – Országos Tervhivatal és nem is a Nehézipari Minisztérium, hanem a Vas Megyei Tanács és a megyei Pártbizottság rendelte el a munkák beszüntetését 1957. március 22-én, mert a nagyrészt veszteségként jelentkező ráfordítások addigra már 230 000 Ft-ot tettek ki.[29] A minisztérium szerepe mindössze annyiban mutatkozott, hogy a helyszínre kiszálló minisztériumi tisztviselők – a forradalmat követő munkaerő-, illetve szakemberhiány orvoslása céljából – igyekeztek minél több munkást rábeszélni (!) munkájuknak a Várpalotán zajló nagyberuházásoknál való folytatására.[30] Bár 1957 tavaszáig a pártvezetés is szorgalmazta, hogy minden lehetséges módon fokozni kell a széntermelést (például a tőzegkitermeléssel, majd abból műszén előállításával),[31] és ennek elérésében nagyobb mozgásteret engedélyeztek a területi illetékeseknek, mégis különlegesnek tarthatóak a toronyi példában megbúvó autonómia elemek, de még ezeknél is nagyobb cselekvési szabadság tapasztalható a brennbergi esetben, ahol egészen 1959-ig folyhatott munka megyei szervezeti keretek között.[32]

      Faller Jenő biztosan nem számított arra, hogy Brennberg ügyét egy forradalom utáni energia krízis fogja ismét előtérbe állítani. Az első hetekre így emlékezett vissza néhány hónap múlva: „A november 4-i ellenforradalmi [az eredetiben nem áthúzta, hanem kisatírozta!] események után Sopron város Végrehajtó Bizottsága egyetemünkhöz fordult a brennbergi bányászat újranyitása ügyében, a város katasztrofális szén hiányának enyhítése miatt. Az egyetem dékánja mint a brennbergi egykori bányászat legjobb ismerőjét, engem kért föl a föladatra és így jelentkeztem november 14-én a város vezetőségénél s vállaltam a műszaki tanácsadást. Így jelöltem meg a régi térképek alapján azokat a pontokat, ahol a szén fölvetésem szerint a leggyorsabban és legegyszerűbb eszközökkel lehetőleg kis mélységben érhető el. Ez sikerült is, úgy, hogy néhány napon belül szenet produkáltunk s a város legégetőbb szükségleteit /kenyérgyár, kórház stb./ biztosítottuk.”[33] 

Üröm az örömben 

      Nehéz részleteiben bemutatni a brennbergi bányászat utolsó, 1956. november 15-től 1959 nyaráig (? – a bezárás pontos időpontját nem sikerült megtalálnunk) tartó szakaszát, mert a még élő közreműködők és a – később az üggyel foglalkozó – szakemberek visszaemlékezései meglehetősen zavarosak abban a tekintetben, hogy mikor, melyik részen és meddig folyt kutatás, illetve termelés. Igaz ez a dokumentumokra is, amelyekből csak az első időszak (1957. május 31-éig) rekonstruálható viszonylag pontosan, mert eddig vett részt közvetlenül az irányításban Faller Jenő, s az ezalatt keletkezett jegyzőkönyveket és leveleket gyűjthette be – majdnem – teljes egészében (és helyezte el a Központi Bányászati Múzeum Dokumentumtárában). A későbbieket is figyelemmel kísérte ugyan, de akkor már természetszerűleg nem juthatott hozzá a napi iratokhoz, melyeket egyelőre a Soproni Levéltárban sem találtunk meg.

      1956 novemberének feszült politikai légkörében mind helyi, mind szakmai körökben nagy lelkesedéssel fogadták a brennbergi híreket. Mivel addig nem volt precedens – az egy nappal korábbi vas megyei esetet leszámítva – helyi kezdeményezésű bányanyitásra, nem is beszélve annak jogi feltételeiről, a műveletek irányításával egy hasonló profilú állami vállalatot kellett megbízni, így esett a választás a Győr-Sopron megyei Bánya- és Építőanyagipari Egyesülésre (továbbiakban ÉS). Az ÉS adta meg a szervezeti kereteket és a vezetőket, Faller pedig a „vállalkozás” szakértő-tanácsadója lett.[34] Hallva az előkészületekről, már az első napokban – a várakozásoknak megfelelően – jelentős számban jelentkeztek volt, vagy leendő bányászok, így 1956. november 15-én 30 emberrel lehetett munkához fogni. Problémák nem is a közreműködők elszántságából adódtak, hanem Brennberg 1952 óta bekövetkezett elszigetelődéséből, illetve a bánya termelő eszközeinek teljes eltűnéséből. A Hazánk című lap 1956. november 18-ai számát idézve: „Az első munkanapon [...] mintegy 15 tonna szenet lehetett volna még csütörtökön [november 15.] elszállítani. Egyelőre azonban hiányosak a munkafeltételek, kevés a gép, csille stb. Egy kompresszor lenne most a legszükségesebb.”[35] Ahogyan a cikkíró is jelezte az eszközhiány mellett a szállítás kérdése volt a legégetőbb probléma, mert a korábbi Ágfalva – Brennbergbánya vasúti leágazás megszüntetését követően csak közúton lehetett megközelíteni a települést. Tehergépkocsikat és személyautókat igényelni viszont nem volt egyszerű ebben az időszakban, ugyanis november folyamán többnyire sztrájkoltak a MÁVAUT (a munkás szállításért felelős közlekedési vállalat) és a taxi vállalat sofőrei, továbbá a jármű állományban is károk keletkeztek a forradalom idején. Magának Fallernak is gondot okozott a napi utazás megszervezése. „Jelenleg nehézséget okoz a Brennbergbányára való közlekedés, mert a helybeli autótaxi vállalattal megállapodtunk ugyan, de napok óta már nem bocsát rendelkezésre gépkocsit, amely munkatársaimmal együtt bennünket a bánya területére szállítana.[36]

      Azonban az újranyitás tényét, amely végtére is hivatalos keretek között ment végbe, de mégis az előző nomenklatúra kritikájaként volt értelmezhető, – ahogy azt már említettük – lelkesen fogadta a helyi közvélemény és több helyről is segítséget ígértek az ÉS-nek. A Hazánk erről így tudósított: „Már hírt adtunk arról, hogy Brennbergbánya – amit Rákosi-Gerő-féle >>bölcs<< gazdaságpolitika 5 évvel ezelőtt bezáratott – újra megkezdte a munkát. Az ötezres kalóriájú príma szénből már eddig is a felszínre került jó pár vagonnal, de egyelőre a bányászat műszaki feltételeit kell biztosítani. Ennek megteremtésére gyors segítséget nyújt a soproni egyetem, ahol Faller Jenő docens vezetésével már készül – s napokon belül meg is lesz – a kompresszor. A Petőházi Cukorgyár egy szivattyúval sietett a bányászok segítségére, amely szivattyú percenként 500 l. vizet távolít el a bányából.”[37] S, hogy a munka anyagi alapjai is rendezettek legyenek, a Győr-Sopron megyei Tanács rögtön az elején az ÉS rendelkezésére bocsátott egy 150 000 Ft-os költségkeretet. Végül 1956. december 19-én a szakminisztérium levele is megérkezett, melyben hozzájárultak, „hogy a régi Ó-brennbergi egykori külfejtések területén a visszamaradt széntelep részeket legfeljebb 1 éven keresztül bányássza [mármint az ÉS.].[38] Mindezekkel adottá váltak a hosszabb távú mélyművelés előkészítésének feltételei. A buktatók viszont nem a várt pontokon jelentkeztek.

  1. január 10-éig csupán feltárás jellegű munkát tudtak folytatni. Ennek keretében több helyütt, így az óbrennbergi régi külfejtések területén, a Szarvas-hegy északi lábánál – a napjainkban rendezvények színhelyéül szolgáló mező peremén –, és a sportpályánál próba vágatokat készítettek (összesen 120 méter hosszban). A tetemes – mintegy 200 000 Ft – költséggel elvégzett munka során, kizárólag elővájásból 220 tonna szenet termeltek ki.[39] A részben fölöslegesnek bizonyult vágatokat azért kellett kihajtani, mert a széntelep meghatározására nem adódott más lehetőség. A széntermelés megindítását normális esetben ugyanis kutatófúrások kell, hogy megelőzzék, ezt követően pedig a meghatározott helyzetű széntelephez megközelítési utat (tárót, vagy aknát) kell nyitni, továbbá megfelelő „munkahelyeket” kell kialakítani a föld alatt, ahonnan a fejtés, illetve szállítás gazdaságosan elvégezhető.[40] Mindenekelőtt azonban fúrni kellett volna.

      Faller Jenő már az első napokban javasolta az ÉS vezetőinek, hogy „egy könnyű 20-50 m-ig teljesítő képességű kis crélius[41] [helyesen craelius] fúrógép alkalmazását”, és azt is fölajánlotta, hogy „annak megszervezése végett szívesen megyek Tatabányára, Dorogra vagy Várpalotára, ahol azt a bányák minden meggyőződésem szerint azonnal rendelkezésemre bocsátották volna, díjmentesen, mint ahogy minden szerv önként segítette a munkát.”[42] Faller azonban nem vette számításba az aktuális politikai helyzetet. Az ÉS vezetőinek esze ágában sem volt kéréssel fordulni a forradalmi követeléseket továbbvivő bányaüzemekhez, kiváltani ezzel a Kádár-kormány haragját és veszélybe sodorni a brennbergi bányászatot, inkább a politikailag problémamentesnek ítélt Hídépítő és Mélyfúró Vállalattal vették fel a kapcsolatot, amely szintén rendelkezett a szükséges gépparkkal.

      November 24-én hivatalos levélben – határidő és az elvégzendő munka ellenértékének megállapítása nélkül – adtak megbízást a Hídépítőnek, amit utóbbi november 28 és 30-a közötti „soronkívüli helyszíni szállítással” el is vállalt. A soronkívüliségből azonban nem lett semmi. Az előzetes egyeztetésekkel szemben – jókora késéssel – december 8-án, szakszemélyzet nélkül leszállítottak egy hatalmas craelius rendszerű fúrótornyot, a könnyen kezelhető és mozgatható kicsi helyett. Ráadásul a Hídépítőtől másnap leküldött négy szakember Brennbergre érve a fúró helyett rögvest a határnak vette az irányt, s „disszidált”.[43]

      Ezalatt Brennbergben egyre feszültebben várták, hogy mikor kezdődnek meg a fúrások, illetve a tényleges széntermelés. A türelmük december 14-ére elfogyott, s az 55 bányász és műszaki vezető nekilátott a leszállított fúrótorony összeállításának. Lelkesedésük hamar alább hagyott, amikor kiderült, hogy számos alkatrész hiányzik, s így a gép nem volt tartósan üzemképes. Minderről természetesen értesítették mind a Hídépítőt, mind az összes felettes hatóságot, de addig is, míg nem történik valamiféle előrelépés, hogy ne teljen feleslegesen az idő, s ne fogyjon fölöslegesen a pénz sem, folytatták a fentebb említett próbavágatok kihajtását. Ilyen körülmények között természetesen továbbra sem értek el megfelelő eredményt, sőt most már belső ellentétek is rontották a hangulatot. Faller Jenő – érthető módon – fel volt háborodva, hogy a nem bányamérnökökből álló ÉS vezetői figyelmen kívül hagyták javaslatait, továbbá a rendelkezésre álló anyagi keretek ellenére is spóroltak a bánya anyagellátásán (pl. nem küldtek ki elegendő bányafát). Mivel a brennbergi dolgozókra is vonatkozott a bányászok kiemelt bérezését megteremtő december 3-ai kormányrendelet, nekik is több bér és kiegészítő juttatás (hűségjutalom, pótlékok stb.) járt, ezek kifizetése kapcsán Faller szintén úgy értesült, hogy az ÉS részéről visszaélések történtek.[44]

      A tarthatatlanná vált helyzet tisztázására 1957. január 11-ére – az összes érintett részvételével – értekezletet hívtak össze Sopronba. Itt a Hídépítő és Mélyfúró Vállalat képviselője megpróbálta félremagyarázni a történteket, illetve igyekezett a MÁV-ra és Belsped-re (közúti árufuvarozó vállalat) hárítani a Budapestről útnak indított fúrók késlekedését és állítólagos „eltűnését”. Fallerék határozott fenyegetésére, miszerint ha január 15-éig nem történik semmi, akkor az ÉS semminemű költségüket nem téríti meg, ígéretet tett a fúrás megindítására.[45]

      Január 15-én – várakozásaival ellentétben – Faller arról kapott hírt, hogy a megígért gépek, alkatrészek és munkások megérkeztek Brennbergbányára. Azonnal a helyszínre sietett, ahol a Hídépítő „ott lévő építésvezetője mindent megígért, de az emberek és a gépek még mindig nem dolgoztak, illetve a kis kézifúróval a kertekben valamelyes kisebb fúrásokat kezdtek meg.[46] Látható volt, hogy a budapesti cég nem változtatott hozzáállásán, Faller ennek ellenére is megadta a fúrási programot, amit az építésvezető tudomásul vett és az építési naplóba közösen rögzítettek, ezenkívül az ÉS képviselője – tényleges biztosítékként – szerződéstervezetet is kért a Hídépítőtől, amire szintén ígéretet adott az építésvezető.[47]2-3 nap múlva Faller professzor ismét kiment a helyszínre, eddigre az előbb említett építésvezető már nem volt ott, a munka nem ment! Az ott lévő felperesi emberek [a Hídépítő dolgozói] kezüket, lábukat melengették munka helyett, ezenkívül miután messzi vidékekről küldte őket oda a felperes, ahelyett, hogy az ott lévő helyi embereket alkalmazta volna, már csütörtökön délután elutaztak haza és kedden délben jöttek meg… […] Kardos[i] József főbányamesterünk előtt a felperesi dolgozók azt mondogatták, hogy minek törjék magukat a munkával, hisz a kiküldetési költséget megkapják, ha dolgoznak, ha nem! Ilyen módon természetesen a munka kibírhatatlanul lassan ment, az idő múlott, a költségek szaporodtak és a termelésben nagyon komoly kiesés mutatkozott, ami az illetékeseket arra a gondolatra vezette, hogy a brennbergi bányászattal nem érdemes foglalkozni, azt be kell szüntetni.[48]

      Ahogy az idézetből is kitűnik az ÉS vezetőinek lassanként szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a sok késlekedés miatt – önhibájukon kívül – elúszik a történelmi helyzet kínálta lehetőség, mely megfelelő figyelmet és támogatást biztosított a brennbergi bányászat újjáélesztéséhez. Nem várhatták el, hogy a laikus tanácsi vezetők lankadatlan lelkesedéssel támogassák a nagy hírveréssel beharangozott és a megye szénellátásának megoldását ígérő bányát, még akkor sem ha – a túlzottan magas önköltség mellett – sikerült Sopron ellátását biztosítani. Sürgősen eredményeket kellett felmutatniuk, avagy újra kellett gondolniuk a vállalkozás jövőjét.

      „Január 24-én ismét kint járt Faller professzor […] és miután látta a felperesi semmittevést, – hisz összesen kb. 40 m mélységet fúrt a felperes két hónap alatt akkor, amidőn a napi teljesítményének [!] az ottani talajviszonyokat tekintve 30 m körüli mélységnek kellett volna lennie, – látta végül, hogy hiába adta meg a programot, annak teljesítése a felperes dolgozóinak semmittevése miatt nincs biztosítva, kénytelen volt a munkálatokat azonnali hatállyal leállítani.” Pontosabban nem saját elhatározásából, hanem a minisztérium utasítására, de azzal egyetértve tette ezt. A közeljövőre nézve szó sem lehetetett más vállalat megbízásáról, „hisz a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának anyagi erőforrásai sem [voltak] kimeríthetetlenek.”[49]

      A Hídépítőt azonban nem zavarta, hogy mindenki őket tartotta a sikertelenség okozójának, és január 29-én egy szerződéstervezetet terjesztettek az ÉS elé, amit utóbbi természetesen nem fogadhatott el. Ezt követően pedig kiküldték Budapestről az addigi költségeiket tartalmazó számlát, ebből nagy huzavona után az ÉS 62 293 Ft-ot ki is fizetett, de a „meghiúsulási kötbérre” vonatkozó követelést elutasította, amiért a Hídépítő részéről március folyamán keresetet nyújtottak be a Központi Döntőbizottsághoz. Ezen a szemtelenségen már a Győr-Sopron Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága Tervosztálya (mint I. rendű alperes), illetve a Győr-Sopron Megyei Tanács Bánya- és Építőanyagipari Egyesülés (mint II. r. alperes) is oly mértékben felháborodott, hogy kártérítés igényével viszontkeresetet adott be a Hídépítővel – mint felperessel – szemben. A pereskedés végül a május 31-ei budapesti tárgyaláson zárult le, ahol a Központi Döntőbizottság elutasította, mindkét követelést, de a felperest kötelezte, hogy „a II. r. alperes részére fizessen meg 9.739 Ft-ot.”[50] Azt már mondanunk se kell, hogy ez a pereskedés – a győzelem dacára – sem használt a szénbányának.    

Építeni, vagy bezárni? 

      A kutatások leállítását követően Faller Jenő 1957. február 1-én feljegyzést készített Brennbergbánya műszaki és gazdasági helyzetéről az ÉS, a tanácsi szervek és a minisztérium részére.[51] A rendkívül tényszerű dokumentum felvázolja pro és contra, a bányászkodás eredményeit, illetve költségeit. Eszerint a ráfordítások és a bevételek a következőképpen alakultak:

Költségek 1957. II. 1-ig 1000 Ft-ban

 

November

December

Január

Összesen

Anyag

1,2

29,0

32,7

62,9

Munkabér

55,3

100,1

140,0

295,4

SZTK

5,6

10,0

14,0

29,6

Rezsi

20,8

48,1

65,0

133,9

Összesen

82,9

187,2

251,7

521,8

Termelési érték

137,1

Ráfizetés / Veszteség

384,7

Ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a döntéshozatalkor nem szabad elfelejteni: „a bánya megnyitását kényszer szülte, amikor a gazdaságosság kérdése nem volt elsőrendű szempont.” Ennek megfelelően – eltekintve a költségektől – „a bánya elsőrendű feladatát – nevezetesen azt, hogy a nov. 4. utáni országos szénhiányban a város [Sopron] közüzemeit szénnel lássa el – teljesítette.” A korábban jelzett decemberi 220 tonnával együtt, január végéig összesen 730 tonna szenet hoztak a felszínre, ami – magas fűtőértékét tekintve – sokkal nagyobb hasznot is hozhatott volna, ha nem állapítják meg viszonylag alacsonyan a szén eladási árát.[52] A gyötrelmes kutatási folyamat eredményeként is sikerült január végére – a föld alatt – egy 2,5 m átlagos telepvastagságú, 1850 tonna szenet tartalmazó réteget, 570 m2-es területen fejtésre előkészíteni.

      A jövőre nézve Faller – három alternatívát tartott lehetségesnek:

  • Amennyiben a vállalkozás bizonytalanságát illetékesek tovább vállalni nem óhajtják, úgy lehetőség van arra, hogy a … [fent] megadott szénvagyont azonnal lefejtsük. Ebben az esetben […] az eddigi ráfizetés 37.000 Ft-al csökken…
  • Amennyiben az illetékesek a vállalkozást tovább óhajtják folytatni; úgy a jelenleg telepített É-irányú előkészítő vágatpár továbbhajtásával a lefejthető szénvagyont […] tovább lehet bővíteni. […] Miután a jelentősebb beruházásokat már elvégeztük, ésszerűnek látszik eme második alternatíva választása.”
  • Végül elképzelhető az a megoldás is, hogy az egész létesítményt a Soproni Műszaki Egyetem Bányamérnöki Kara veszi át egyetemi tanbánya céljára. […] Ugyanekkor a termelés természetesen azonnal megszűnik, a további bányászati tevékenység kizárólag fenntartásra és egyes bemutató létesítmények kiképzésére szorítkozik, […] tehát nem fejthető le a […] megadott, előkészített szénvagyon sem.”

Ezzel a jelentéssel Faller lezártnak tekintette az ügyben vállalt közvetlen szerepét. Belefáradt abba, hogy a vállalkozáson belül az egyszerű brennbergi bányászokon kívül senki sem osztotta lelkesedését és áldozatos tenni akarását. Mindezt tetézte a Hídépítő vállalat viselkedése. Végül 1957. február 19-én levélben jelentette be: „Sajnálattal közlöm, hogy a brennbergi bányászattal kapcsolatos szaktanácsadást, nagyfokú elfoglaltságom miatt [ekkor már hónapok óta dolgozott a Központi Bányászati Múzeum létrehozásán] tovább ellátni nem tudom. Szívesen segítem azonban az egyesülést…[53] 

Utolsó stáció

       A termelési eredmények meggyőzték a Megyei Tanács illetékes szerveit (Tervosztály, Ipari Osztály), hogy az állandó rossz hírek dacára február elejére sikerült lerakni a gazdaságos termelés alapjait, így – már csak az addig befektetett tetemes pénzösszegek miatt is – folytatni kell a vállalkozást, vagyis Faller második ajánlatát fogadták el. A bánya jogállását tekintve, a Nehézipari Minisztérium – bonyolult politikai jelentősége miatt – továbbra sem kívánta azt átvenni, ebből adódóan az ÉS keretein belüli működés a kívülállóságot konzerválta. Ez a helyzet magában hordozta az állandó megszűntethetőség lehetőségét is, ami 1959-ben – némileg váratlanul – be is következett.

      A kívülállóság ellenére, az egyre jobb teljesítményt nyújtó bányának a minisztérium 1957-ben és 1958-ban is megadta a működési engedélyt, míg az Országos Tervhivatal Szénbányászati Főosztálya 1958-ban már 1 180 000 Ft-nyi beruházási hitelt biztosított. 1957 folyamán komoly sikert értek el a termelés önköltségének – a tervezett – 200 Ft/t-ról 154 Ft/t-ra csökkentésével. Ezt részben az tette lehetővé, hogy az év elején fejtésre előkészített ó-brennbergi telepben és folytatásában, a Fallerék által becsült szénmennyiség háromszorosát találták. Gondolva az utóbbi terület 1958. áprilisi kimerülésére, folytatták az ún. sportpályai táró feltárását, de végül ez nem hozott sikert, viszont az ó-brennbergi Márta táró megnyitása (1958 márciusától) igen.[54]

      Faller Jenő távozását követően sem szűnt meg a kapcsolat az egyetemmel, 1957 végétől a megszűnésig fia, Faller Gusztáv (szintén bányamérnök, adjunktus), 1958 tavaszán pedig Zambó János (bányamérnök, egyetemi tanár) látta el tanácsokkal az ÉS-t. Előbbi kidolgozta a kitermelt szénpor még gazdaságosabb hasznosítását lehetővé tevő brikettüzem, illetve egy kísérleti briketterőmű (az egykori Sopron-akna helyén) terveit.[55] Zambó pedig a tovább lépésnek és a biztos jövő zálogának tekintett Erzsébet-akna újranyitását előkészítő kutatásokat vezényelte le.[56] A kort kitűnően jellemzi, hogy egy ezermester „újító”, Sebestyén Gyula is szerepet kapott mint meghívott szakember. Ő szerkesztette meg a brikettüzem sajtológépét, továbbá a szállítás kérdésének megoldására belefogott egy Brennberg – Ágfalva közötti kisvasút kiépítésébe. Ez utóbbit még 1958 februárjában elvetették, mert a napi 3-4 vagonos termelés (átlag 30 tonna) mellett egyelőre olcsóbbnak látszott a közúton történő szállítás.

      Jogosan teszi fel a kérdést az olvasó, ha ilyen jó eredményeket tudott produkálni a bánya, akkor miért is zárták be 1959-ben? Mint erre korábban már utaltunk, az ide vonatkozó források csekély száma miatt nem tudunk pontos választ adni. Ami ismert az az, hogy a nagy reményekkel elindított Erzsébet-aknai feltárásnál komoly problémák jelentkeztek. 1958. augusztus 26-án víz tört az aknába, amit az adott műszaki feltételek mellett még szeptember végére sem tudtak megszüntetni. Ráadásul az eredetileg két lejtaknásra tervezett rendszerből –kerethiány miatt – korábban egy építését törölni kellett, a víz természetesen a már kiépítettet öntötte el. Másrészt az egyre több gépi berendezést, valamint gépkocsis szállítást alkalmazó bánya üzemanyag költségei – tetézve az áremelkedéssel – ugrásszerűen megnövekedtek. Mindezeknek köszönhetően 1958 őszére a bánya ismét költségessé vált, s a Megyei Tanács rögtön jelezte, hogy nem hajlandó több veszteséget megtéríteni.[57] Különösképp elzárkózott a Sebestyén „újító” által konstruált és használhatatlannak bizonyuló brikettprés kijavíttatásával kapcsolatban, ezért a brikettezéssel kapcsolatos kísérletezést 1958. szeptember 25-ei hatállyal leállították. A vállalkozásban érintett szervek megállapodása szerint ezeket a problémákat 1959. április 1-éig kellett volna megoldani, de ehhez mindenképpen az Országos Tervhivatal anyagi segítségére lett volna szükség.[58] A politikai vezetés viszont ekkor már lemondott Brennbergről. Az több mint két éves működés során oly sokszor elhangzott kérés, hogy a Nehézipari Minisztérium vegye át a bánya felügyeletét – többszöri hitegetést követően – végleg elutasításra talált, így a Brennbergbánya sorsa végleg megpecsételődött.

      Az erre utaló jelek alapján úgy sejtjük, Czottner Sándor miniszter esélyt akart adni az 1951-52 folyamán politikai okokból bezárt bánya újjáélesztésére, illetve csillapítani akarta a „megbontott” soproni egyetem „kemény magjának” elégedetlenségét. 1959-re azonban kiderült, hogy az egyszer bezárt bánya komolyabb beruházások nélkül már nem állítható helyre, s ezzel egy időben az egyetemi bányamérnökképzést is végleg felszámolták Sopronban.

 [1] Becher Nándor: Brennbergbánya. 1753-1793-1953. Sopron-Brennbergbánya, 1993.; Kőbányai Ferenc – Reményi Viktor: Kutatási zárójelentés a brennbergbányai szénbányászatról, 1753-1952. [Kézirat] Oroszlány, 1993. (Továbbiakban: Kőbányai – Reményi); Környei Attila: A brennbergi bánya és munkásmozgalom vázlatos története. In: Soproni Szemle, 1968/3. sz. 193-229.o.; Reményi Viktor: Brennbergbánya. In: A magyar bányászat évezredes története. II. kötet. Szerk.: Benke István – Reményi Viktor. Budapest, 1996. (Továbbiakban: Reményi) 60-92.o.

[2] Lásd: Kádár Gábor – Vági Zoltán: Aranyvonat. Budapest, 2001. és Ronald Zweig: Az aranyvonat. Budapest, 2004. vonatkozó részeit. Továbbá: Brennbergbánya „megállóhely”. Az Aranyvonat árnyékában… Dokumentumfilm. Sopron, 2005. (22 min). Rendező-operatőr: Szeneczei László. Szerkesztő-riporter: Gaál-Tóth András; Az aranyvonat és Brennbergbánya. Riportfilm. MTV1 2005, július 8. 13:00 (6 min); MTV2 2005, augusztus 7. 12:45.

[3] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) 3.1.9.V-110208/24 Varga Béla és társai vizsgálati dosszié.

[4] Központi Bányászati Múzeum (KBM) D56 D2006.205.01. Esztó Péter egyetemi tanár és Faller Jenő egyetemi docens okl. bányamérnökök szakvéleménye Brennbergbánya bányászatának tervezett beszüntetésével kapcsolatban. Sopron, 1951. október 13.

[5] KBM D56 D2006.205.01. Fekete Sándor: Jelentés a brennbergi szénmedence szénvagyonáról. 1948. augusztus 1.

[6] U.o.

[7] A bányászatban dolgozó munkások létszáma 1946-ban 55 173, míg 1956-ban 106 754 fő volt. Halkovics László: A magyar bányászat történeti statisztikai adattára. Budapest, 2003. 114-115.o.

[8] Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-F-13.g 2.d. A Szénbányászati Minisztérium előterjesztése az MDP PB-hoz 1955.

[9] Faller Gusztáv: A bányászat a központi tervezéses gazdaságban – előzményekkel és következményekkel. In: A magyar bányászat évezredes története. I. köt. Szerk.: Faller Gusztáv – Kun Béla – Zsámboki László. Budapest, 1996. 428.o.

[10] Az átcsoportosításra került létszámot közli: Reményi, 87.o.; A többi dolgozóról az 1951 októberében készített szakvéleményben a következőképpen írtak: „A 289 dolgozóból véleményünk szerint nem helyezhetők át: Az Ilona aknai 22 fő, tekintve, hogy Ausztriában laknak. Az Ágfalvai és Bánfalvai saját házzal rendelkező (24+19+7) 50 fő, a nyugdíjasok és nyugdíjigényesek, 23 fő, végül a 17 beteg, úgyhogy a 289 főből áthelyezés szempontjából 112 fő egyáltalán nem jöhet szóba. Az így fönnmaradó 177 főből csak külszíni szakmunkás és 51 földalatti érdekes. Ez utóbbiaknak is azonban produktivitás szempontjából csak mintegy 70%-a (a többi nő) úgyhogy végeredményben a megmozdítható munkaerő mindössze 55 fő, ami bányászatunk szempontjából alig számbajövő.” KBM D56 D2006.205.01. Esztó Péter egyetemi tanár és Faller Jenő egyetemi docens okl. bányamérnökök szakvéleménye...

[11] A bezárt bánya lakótelepének fenntartása komoly tehertételt jelentett a vagyonkezelőül kijelölt Várpalotai Szénbányászati Trösztnek. Az elköltözők nyomán megüresedő lakásokat az akkoriban Sopronban preferált könnyűipari üzemek, azaz a Fésüsfonalgyár, a Pamutipar és a Tűgyár dolgozóinak utalta ki a Városi tanács. A fenntartási költségeket megelégelő várpalotaiak 1956 áprilisában beperelték a felsorolt három vállalatot és követelték a költségek megosztását. Keresetüket mind a Járási-, mind a Megyei Bíróság is elutasította, végül 1956 augusztusában a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium maga kezdett tárgyalásokat a lakótelep más szerveknek történő átadásáról. MOL XIX-F-17-b 4.d. Nehézipari Minisztérium Jogi Osztályának vonatkozó iratai alapján.

[12] A bányamérnökképzés „megfelelőbb” környezetbe, az 1949-től Miskolcon felépítendő Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemre költöztetése az első ötéves terv felsőoktatást fejlesztő lépései között szerepelt. Az építkezések elhúzódása, és a politikai légkör oldódásával felerősödő szakmai tiltakozás késleltette a teljes áttelepítést, az oktatást mindezek ellenére is megkezdték ott, s évekig megosztva folyt a mérnökképzés Miskolcon és Sopronban (utóbbiban Műszaki Egyetemi Karok Sopron név alatt). Forrás: Ismét előtérben a bányamérnökképzés ügye. In: Bányászati Lapok, 1956/9.sz. 513-514.o.

[13] A szovjet mintára előkészített pert Varga Béla és társai ügyeként ismeri a szakirodalom.

[14] Hansági Imre (1916. Celldömölk – ?) Sopronban szerzett bányamérnöki diplomát 1940-ben. 1948-tól az Országos Tervhivatalban dolgozott. 1952 novemberében letartóztatták, mert „támogatta Varga Béla és társai kártevők munkáját, mely abból állt, hogy az alapszenet átmentsék az általuk várt rendszerváltozás utáni időre. [sic!]” A nagy bányász koncepciós per végül a politikai változások miatt elmaradt, és 1953 folyamán Hansági is szabadlábra került. A forradalomig Ajka-Csingervölgyben a csékuti, majd a Jókai bányánál volt főmérnök. 1956. októberében előbb Ajkán, majd a minisztériumban is részt vett a forradalmi bizottság megalakításában. A bukás után disszidált, Észak-Európában folytatta karierjét. ÁBTL 3.1.9.V-57005 Hansági Imre és társai vizsgálati dosszié, 1945-1951; ÁBTL 3.1.9.V-110 208/24 Varga Béla és társai per, 1953; ÁBTL 3.1.9.V-150361 1956-os monográfia a minisztériumokról. 23-25.o.

[15] ÁBTL 3.1.9.V-110 208/24 Véleményem a magyar szénbányászat 10 éves távlati tervéről. Budapest, 1953. január 16.

[16] A bányá

A bejegyzés trackback címe:

http://banyaszatimuzeum.blog.hu/api/trackback/id/tr411826127

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

mz/x 2016.10.21. 10:35:59

A szakmailag hibátlan és történészi szempontból, - amatőr megítélésem szerint- rendkívül alapos dolgozatot egy rövid színessel kiegészíteném:
56. nov. 15. -én Faller Jenő Professzor Úr -részünkről ez volt a megszólítása - egy lovas hintóval és segítségül hívott három bányamérnök hallgatóval vonult ki Brennbergbe. Az egyik hallgató én voltam. Az úton elhagyott bennünket egy budapesti 6-os kék autóbusz, zsufolva diszidálni igyekvőkkel még a tetején is ültek. Brennbergben még nyitva volt a határ, de közút nem vezetett át a sógorkhoz, csak gyalogolni lehetett. . A falu szélén brennbergi srácok, közöttük nekem egykori elemi iskolai ismerőseim egy elhagyott, azt hiszem P30-as (a Wartburg elődje) autót próbáltak beindítani.A beszélgetésből kiderült, hogy állítólag az előző napon nyugatra távozott Ferrari Violetta kocsijáról volt szó. A professzor úr megigérte nekik, hogy szerzünk benzint, de cserébe naponta vigyenek ki, Sopronból és hozzanak bennünket vissza . Az alku nem jött létre, mert a srácok bevallották, hogy Ágfalván keresztül Ausztriába készülnek vele a művésznő után. Ó-Brennbergben találkoztunk a banyikokkal, akik az előző században művelt egyik külfejtési gödör oldalában egy pár méteres táróval már elérték a szenet. Faller professzorral részletesen megtárgyalták, hogy merre tovább és főleg azt hogy hogyan rakják szekérre, vagy thgk-ra amit kikotornak.Egy fa csúszdát javasolt a temetői mély út felé, amit tudomásom szerint meg is csináltak és elég sokáig működött. De annyi volt ott a szakértő mint egy jobb kupiban az örömlány - t.i.a forradalom alatt az összes korábban Oroszlányba zavart bányász, aknász , lőmester, kutyafüle stb. haza szökött .Látszott, hogy ide zöldfülü egyetemista nem igen kell .,Hülyére fagyva értem haza.